Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hindu mitológia

2010.05.31

A hindu panteon és mitológia. (Brahma, Visnu, Síva) – Monoteizmus

 

Dolgozatomban a legfontosabb hindu isteneket, azok ábrázolásait, a hozzájuk köthető főbb mitologikus történeteket és mindezek szimbolikáját mutatom be. Megvizsgálom, hogy az ősi hagyomány mit ad a ma emberének, és a sokistenhívő politeizmus hogyan válik egy magasabb szinten az egyetlen Létező tiszteletévé.

Mivel a hinduizmus nem dogmatikus vallás, fontos a személyes átélés, tapasztalat. Emiatt fontosnak éreztem, hogy a forrásokban felsorolt hivatkozásokon túl indiai szádhuk saját elbeszéléseit is beépítsem a dolgozatba. A nyugaton elterjedtebb vaisnava szemszög mellett emiatt néhol a dél-indiai saivita látásmód kerül előtérbe, mindenekelőtt Rámakrisna és Vivekánanda tanításai alapján.

A hinduizmus megkülönbözteti Isten megnyilvánult és megnyilvánulatlan, személyes és személytelen formáját. Isten személytelen formáját (brahman – nem keverendő össze Brahmával!) a szanszkrít források Ísvara vagy Bhagaván néven említik, amit magyarra a "szellemi őselv" szókapcsolattal szokás fordítani. A Brahman nem egy konkrét, megnyilvánult, anyagi forma, hanem a Világot működtető örök Törvény, amely mindenütt jelen van, de ugyanakkor az anyagi Világ felett áll. A Brahmanban jelen lévő Világtörvény erőit három csoportba lehet sorolni, ezek az alkotó, a fenntartó és a pusztító erők. Ennek felel meg Ísvara három megnyilvánult formája, Brahmá, Visnu és Síva. A hinduizmus ezen három "fő" istenét hívják Trimúrtí-nak. Az egyik legismertebb Trimúrtí ábrázolást Bombay közelében találjuk, ahol a szobor három feje, a fent említett isteneket jelképezi (01. kép).

A leegyszerűsítő nyugati megközelítésben a Trimúrtí három istenét gyakran egy az egyben megfeleltetik a Világot működtető három erővel. A mai, modern hinduizmusban ezzel szemben jelentős eltérés tapasztalható.

Brahmá, mint az első megnyilvánulás, a Világ teremtése után a háttérbe vonult, így a kultusza is csekély. Jobbára nagyobb templomok mellékisteneként tűnik csak fel, önálló, Brahmának szentelt templom mindössze a rádzsasztháni Puskár városában található. Brahmát általában lótuszvirág szirmai között meditáló, idős-szakállas guruként ábrázolják.

Felesége, a fehér ruhába öltözött Szaraszvatí istennő a művészet és a tudomány oltalmazója (02. kép). Ennek megfelelően négy karjából kettővel a művészetet jelképező vínát (szitárhoz hasonló, 7 húros, pengetős szólóhangszer), két további (átellenes) kezével pedig a vallás és a tudomány jelképeit, a málát és egy könyvet tart. A szanszkrít sásztra szó jelenthet művészetet és a tudományt egyaránt, hiszen egy szinten már lényegében ugyanaz a kettő. Aki látott már indiai táncot, az tudja, mit jelent a művészetet tudományos szinten művelni, és egy fraktálfüggvény számítógépes ábrázolására rácsodálkozva megértjük, hogy a tudomány is lehet művészi. Szaraszvatí alakja azt is bemutatja, hogy vallás, és tudomány között sincs különbség. A 108 szemből (az Elaeocarpus ganitrus fa bogyója) álló mála a vallási odaadást jelképezi, a könyv pedig a tudást. A hinduizmusban a tudás és a vallás ugyanoda vezet: „…a tudás fegyverével hasítsd szét a kétségeket, melyek tudatlanságból támadtak szívedben!”1. Így a négy kéz által tartott attribútumok mintegy körbefonják az alakzatot, jelképezve, hogy ezek által biztonságban vagyunk.

Brahmá a világkörfolyamat alatt passzív szemlélő. Ezzel szemben az alkotás, a teremtés; és a rombolás, pusztítás erői egy dinamikus istenképben állnak össze Síva alakjává. Síva, és a hozzá tartozó saivita istenek a dinamikus erők megszemélyesítései. Hiszen pusztítás és teremtés ugyanannak az éremnek a két oldala. Ha valami elpusztul, keletkezik a romjain egy új, és ha valamit építeni akarunk, akkor ahhoz valamit le kell rombolnunk. A Világháborúban lebombázott Erzsébet híd helyén felépült egy új, de ahhoz hogy felépüljön egy lakópark, előtte le kell bányászni egy mészkőhegyet.

Ezt a kettősséget fejezi ki Síva egyik közismert formája, Natarádzsa, amit magyarra a "Tánc királya"-ként lehet lefordítani. (03. kép) Síva dinamikus, mozgásban van, táncol. Jobb felső karjában egy dobot tart. A legenda szerint ennek a hangjára indult a Világ teremtése. Hogy a hinduizmus mennyire szinkretizmusra törekvő vallás, szép példa, hogy a vallás és a tudomány eredményeit kölcsönösen próbálják megtámogatni a másik oldalról is. Hiszen ugyanannak a valóságnak a kétféle leírási módjáról, Szaraszvatí istennő imafüzéréről, és könyvéről van mindössze szó. Indiai csillagászok kiszámolták, hogy az ősrobbanásnak ("teremtés"), valóban dobpergés jellegű hangja lett volna, ha létezett volna akkor levegő, vagy más, hangot vezető közeg. Így a tudomány igazolva lett a vallási hagyomány által, és a vallás is tudományos megerősítést kapott.

Síva bal karjában viszont a tűz védikus istene, Agni lobog, a pusztítás, a halotti máglya jelképe. Az egész alkotás egy kör alakú koszorúval van körbevéve, ami a Világkörforgást (szamszára) jelképezi. Az anyagi Világ keletkezik, feljut valameddig, majd lefelé indul, és összeomlik. És ez így ismétlődik évszázmilliárdokon át: a galaktikus porfelhőkből csillagok keletkeznek, ragyognak, majd egy szupernóva robbanás során megsemmisülnek, porukból új csillag keletkezik, növekszik, él, meghal, és ez fraktálként kiterjed minden irányban, minden mérettartományban, lefelé és felfelé egyaránt. A csillagok körül bolygók születnek és semmisülnek meg, a bolygókon kontinensek képződnek, vándorolnak és nyelik el őket a mélytengeri árkok, a kontinenseken élőlények, rajtuk élősködőkkel, bennük az anyagcsere során fehérjék és más molekulák állnak össze, látják el feladatukat, majd dolguk végeztével kiválasztódnak, „meghalnak”. Felfelé csillaghalmazok, galaxisok, galaxiscsoportok keletkeznek, majd ütköznek össze és semmisülnek meg. És ez így megy tovább, a védikus kozmológia szerint Brahmá egy életén keresztül, míg végül, Brahmá ismét előlép, és egy új életében új Világegyetem képződik. „Brahmá napjának hajnalán minden élőlény megnyilvánul a megnyilvánulatlan állapotból, alkonyán pedig ismét a megnyilvánulatlanba merül.”2

Az említett Síva ábrázoláson Natarádzsa lábai alatt egy démon alakját látjuk, a gonosz jelképe, egy világciklus során felhalmozódott bánat, keserűség, melyet a Kálí-yuga végén Síva széttapos. A saját életünket is jelképezi ez az ábrázolás, hiszen mi is megszületünk, felnövünk, öregszünk, meghalunk. Közben pedig egész életünkben arra kell törekednünk, hogy mi is, ki-ki a saját, egyéni lehetősége szerint megpróbálja széttaposni a benne rejlő gonoszt, ahogy azt Síva teszi a démonnal.

Síva a legnagyobb jógi is, Indiai utcákon sétálva leggyakrabban ebben a formájában láthatjuk. Egy kiterített tigris, vagy leopárdbőrön ül, és meditál. Hosszú, "rasta" haja a vállára lóg, nyakában kígyó tekeredik, kezéből nem hiányozhat az egyik legfontosabb saivita jelkép, a háromágú szigony sem.

Mivel Síva a teremtő erő, Dél-Indiában a legáltalánosabb ábrázolása a Síva-lingam, feleségével, Párvatíval való kozmikus egyesülésének jelképe. A hindu istenalakoknak a férfi forma mellett mindig van egy női tulajdonságokkal felruházott párja is, amit a népi hinduizmus az isten "felesége"-ként kezel. Síva párja a gyönyörű Párvatí, a legszebb nő, a legodaadóbb anya. Síva és Párvatí egyik gyermeke a közismert - és rendkívül népszerű - Ganésa, az elefántfejű isten (04. kép). Ő az akadályok elhárítója, a kereskedők oltalmazója, ezért ritka az az indiai üzlet, melynek falára ne lenne kiragasztva a képe. Díválikor ő képviseli az oltáron a saivita isteneket. Agyara asszimetrikus (általában a jobb oldali rövidebb), egy kedves történet szerint ő jegyezte le a Védákat, és mivel akkoriban toll még nem volt, saját agyarával véste a sorokat, és ebben a nagy munkában kopott el. Nagy a hasa, szereti az édességet, gyakran ábrázolják egy tál laddu (kókuszos édesség) társaságában, ez az egyik leggyakoribb, neki felajánlott áldozati étel is egyúttal.

A hinduizmus két fő áramlatának tartott saivita (Síva központú) és vaisnava (Visnu központú) irányzat mellett, harmadikként az anyakultuszt, a shaktizmust kell megemlíteni. Mivel ez Síva női párjához kötődik, még a vaisnava istenek előtt szükséges tárgyalni.

A shakti követői az Istennő különféle formáit helyezik kultuszközéppontjukba. Párvatí a szerető anya, az odaadó hitves, ezért bal kezében a szépség, és a szeretet lótuszvirágát tartja. Ő az, aki Síva csapongó teremtő erőit a megfelelő mederbe tereli, ehhez a kozmikus aktushoz kötődik a Síva-lingammal összefüggő több szertartás, mely európai szemmel talán obszcénnek tűnhet. Ebből a gondolatvilágból indult el a tantrikus vallásértelmezés, az Istennel való misztikus egyesülés élménye is.

De jobb kezében ott a kard, és ha a kard ereje kerekedik felül, akkor a félelmetes Durgá képében száll alá (05. kép). Minden hindu istenhez köthető egy hordozóállat, így Szaraszvatí hattyún, Síva bikán ül. Durgá tigrisen lovagol. Tíz karjában tíz különböző fegyvert tart. A legenda szerint, Mahisaszúra démont (az állati, alantas ösztönök megjelenítése) az istenek nem tudták legyőzni, ezért erejüket mintegy összeadva, közösen létrehoztak egy újat, egy minden addiginál félelmetesebbet. A tíz fegyver a tíz istentől kapott tulajdonságokat jelképezi, közöttük van még Párvatí lótuszvirága is. Ahogy Durgá végül legyőzte Mahisaszúrát, nekünk is győzedelmeskedni kell saját korlátaink felett, mégha ez nehéz is, és a barátaink segítségét is igénybe kell venni. Húsz nappal a Díváli előtt (szeptember vége-október eleje), ezt a harcot ünneplik Indiában a Durgá-púdzsá keretében, amely talán az egyik leglátványosabb a hindu ünnepek sorában. A hangos dobpergéssel kísért fantasztikus tűz és füstölőtánc után Bengálban Durgá képmását lemossák Gangá istennő szent vizével, amely a spirituális-lelki megújulást jelképezi, majd a hívők, immár önmaguk is megtisztulva visszaviszik a szobrot a templomba.

Amikor Durgá indulatai végképp elszabadulnak, homlokából kipattan Kálí, a halál félelmetes istennője, az idő úrnője. A szanszkrít "kála" szó feketét jelent, Kálít kivétel nélkül fekete színnel ábrázolják. Négy karral, de itt már nincs lótuszvirág, helyette egy speciális, görbe tőr, és vértől csöpögő levágott fej, koponyákból készített füzér, vagy a háromágú szigony. Vörös nyelve kilóg, vérre szomjazik. Kálí tiszteletének központja Bengália, ahol a Gangesz-delta megközelíthetetlen mocsaraiban napjainkig fennmaradt néhány extrém halálkultusz.

A dinamikus saivita panteon után nézzünk meg néhányat a vaisnava istenek közül is!

A Visnu (06. kép) köré csoportosuló istenek az állandóság, a statikus erők képviselői. Visnu áll, négy karjában négy tulajdonság jelképe, általában kék színű, narancssárga dhótiban. Felesége Laksmí, a szerencse és a boldogság istennője, piros száriban, kezéből pénzérmék hullnak. Díválikor az oltáron ő képviseli a vaisnava isteneket. Minden hindu istennek van egy-egy homlokjele, amit a követői magukra festhetnek. A saivita istenek homlokjelében a vízszintes elemek dominálnak, Síva jele a három fekete (vagy fehér) vízszintes és az egy vörös függőleges vonal, mely a "harmadik" (lelki) szem szimbóluma. A vaisnava istenek homlokjele alapvetően függőleges elemekből építkezik. A középső, piros (vagy sárga) vonal az állandóság, az "én" szimbóluma, az ettől jobbra vagy balra lévő eltérés a "más" pedig fehér. Hogy a "más" merre tér el az "én"-től, a "most"-tól, az lényegében mindegy. Ahogyan pl. a hindí/szanszkrít nyelvekben a "má"-tól különböző "tegnap" és "holnap" ugyan az a szó, a "tegnapelőtt"/"holnapután" szintén egyanaz a szó hindíül, mindössze a "most"-tól való távolságot mutatja meg, de annak irányát már nem.

Amikor a gonosz eluralkodik a Földön, Visnu avatárok formájában alászáll: „Óh, Bharata leszármazottja, bármikor és bárhol is legyen a vallás gyakorlása hanyatlásban, és fölényes túlsúlyban a
vallástalanság, akkor alászállok Én Magam.”3 A hindu hagyomány tíz avatárt tart számon, ezek között vannak állati és emberi avatárok. Az első négy (hal, teknős, vadkan, oroszlán) állati forma, az ezt követő alakok emberiek (Vámana - törpe, Parasuráma - "csatabárdos" Ráma, Ráma, Krisna, Buddha, Kalki). Közös bennük, hogy megmentik az emberiséget valami rossztól, ebben nyilvánul meg Visnu megtartó, oltalmazó szerepe. Durgával vagy Kálíval szemben nem a nyers erőt alkalmazzák, hanem valami ügyes "trükkel" érik el céljukat, ezért nem is keltenek félelmet. Az avatárok közül csak az utolsó néggyel szeretnék részletesebben foglalkozni, az indiai és a világkultúrában betöltött fontos szerepük miatt.

Sorban a hetedik avatár Ráma, az egyik legfontosabb hindu eposz, a Ramajána főhőse. Apja Ajódha rádzsája meg szerette volna nősíteni fiát, hogy a trón biztonságban öröklődjön. A szomszéd uralkodó páratlan szépségű leányának - Szítának - a kezét egy verseny során el is nyeri, de hamarosan az ifjú pár arra kényszerült, hogy száműzetésbe vonuljon. Szítá és Ráma a Pancsaváti erdőben, Laksmanával (Ráma fivére) együtt élik száműzetésük mindennapjait. A történet szimbolikájában Szítá vagyunk mi, az esendő emberi lélek. Laksmana a józan ész, Ráma pedig az akaraterő. (07, 08 kép) Ráma, mint Visnu avatárja sárga, Laksmana pedig Szaraszvatíra, a tudás, az ész istennőjére utalva fehér dhótiban van. Szítá, Laksmí inkarnációjaként pedig piros száriban. A tradicionális indiai piros női esküvői ruha Szítára emlékezteti az ifjú menyasszonyt, hogy úgy szeresse férjét, ahogy Szítá szerette Rámát, a vőlegény pedig úgy oltalmazza majdani feleségét, mintha valóságosan is Szítá lenne, ő pedig Ráma.

A gonosz démonfejedelem, Rávana (az anyagi lét illúziója) beleszeret a gyönyörű Szítába, de csak csellel tudja megszerezni. Elküldi szolgálóját aranyszarvas ("gazdagság, jólét") képében a Pancsaváti erdőbe, Szítá háza elé. Szítának (azaz nekem, mint léleknek) kell az aranyszarvas (a gazdagság) illúziója, rábeszéli Rámát és Laksmanát, hogy menjenek, űzzék az aranyszarvast. Ők félnek egyedül hagyni Szítát, de Laksmana rizsszemekkel hinti körbe a házat (ezért szokás Díválikor Indiában színes rizsporból álló rangolit ("mandalát") rajzolni az ajtó elé (09. kép), ez az a bizonyos Laksmana-vonal, a józan ész határa, amit semmiképp nem szabad átlépnünk, ezen belül biztonságban vagyunk. Mihelyst Szítá egyedül maradt, Rávana démonkirály (10 kép) megjelenik, és egy koldus képében ráveszi, hogy lépje át ezt a vonalat (hiszen azon belül nem működik a "varázsereje"). Az egyén pedig, mihelyst a józan ész Laksmana-vonalát átlépi, elveszett. Rávana illúziója magával ragadja, el, Lanká szigetére (ez a mai Srí-Lanká), el az Aranyvárosba. Ahol nemcsak az aranyszarvas lett az övé, hanem minden, amiről addig álmodott. De az Aranyvárosban soha nem süt a nap, soha nem nyílnak a virágok, hiába van minden aranyból, hiába ragyog a Nap helyett az arany, nem hagyhatja el, örökre az anyagi lét rabszolgája marad.

Amikor Ráma és Laksmana visszatértek, Szítá már sehol sem volt, több éves kalandok, bolyongás, harcok során sikerült rálelni (ezt írja le részletesen a Rámájána), majd elérkezik a végső küzdelem Rávanával. A démonkirály legyőztével minden megváltozik, minden más lesz, az Aranyváros lakói lerázzák béklyóikat, kisüt a Nap, kinyílnak a virágok. Mert az anyagi világ minden illúziója legyőzhető, akaraterő, és a józan ész segítségével. Az ismét felragyogó Nap nemcsak Lanká szigetét világította be, hanem az egész Világot is, sőt, mindenütt mécseseket gyújtottak, ahogy vonultak hazafelé. Ez a nap volt az első Díváli, a fény ünnepe, az illúzió legyőzésének ünnepe. Ezeknek a mécseseknek az emlékére gyújtanak ma is a legnagyobb hindu ünnep éjszakáján lámpásokat.

Mit mond a mai kor, a gazdasági világválság emberének ez a több ezer éves történet? Azt, hogy soha ne lépjük át a Laksmana-vonalat, ne dőljünk be a reklámok képében megjelenő aranyszarvasnak, ne próbáljuk meg a hitelek illúziójából felépíteni a saját Aranyvárosunkat! Ehelyett ki-ki gyújtsa meg szívében a Díváli mécseseit, emlékezve arra, hogy legyőzhető a legnagyobb ellenségünk - önmagunk.

A mécsesek a tisztaságot jelképezik, hiszen Díváli előtt ki kell takarítani a lakást (Indiában ilyenkor szoktak meszelni, festeni is), de egyúttal a lelkünket is meg kell tisztítani. A boldogság istennője, Laksmí csak azokba a házakba lép be, ahol kint van az ajtóban a tisztaság mécsese. És ez alatt a tisztaság alatt nem csak a kitakarított lakás anyagi tisztasága, hanem elsősorban a lelki tisztaság értendő. Hiszen Laksmí, a boldogság végső soron minden ember szívében ott lakik, csak a szennytől nem vesszük észre. A mécsesek sora (innen van az ünnep elnevezése, dípa [mécses] - váli [sor]) egyúttal az odaadó szeretetet is jelképezi. Ahogyan Szítá szereti Rámát, amikor fogsága évei során is megőrzi tisztaságát. Ahogyan Ráma szereti Szítát, amikor az életét kockáztatva harcol Rávanával szerelméért, ahogyan a mécses önmagát elpusztítva-elégetve, beragyogja környezetét. A mécsesek harmadik szimbóluma a világkörforgást jelképezi. Indiában agyagmécsesek vannak, az agyag a föld, az anyagi test, a láng a lélek (a hindu felfogás megkülönböztet még egy köztes, finomfizikai testet, ez a mécsesben az olaj). A lánggal meg tudunk gyújtani egy újabb mécsest, és ha az agyag össze is törik, a lélek egy másik agyagmécsesben örökké világít.

Krisna - a nyolcadik avatár - neve nyugaton is ismert. Kit ne állítottak volna már meg a Váci utcában, vagy a Nyugatinál:

"-Góranga! Krisnás bhakták vagyunk, adományokat gyűjtünk." Hogy miért a Krisna kultusz egyik formája hódít Európában? Mindenekelőtt, a hinduizmus főáramlataitól eltérően, be lehet térni, míg általában hindunak születni kell, vagy legalábbis komplikált megtisztulási szertartások során lehet kvázi hinduvá valaki. Ezen kívül Krisna élete jól párhuzamba állítható Jézus életével, így egy keresztény hátterű embernek nem szükséges a teljes gondolkodását valami alapvetően újra átállítani.

Az Újszövetség történeteinek minden fontos eleme megvan Krisna életében is: különleges fogantatás (ha nem is a Szentlélektől), istálló, tehénkultusz, gyermekek lemészárlása, menekülés, visszatérés, tanítás. A keresztrefeszítés, mint csúcspont analógiája talán a Kuruksétrai csata lehet (bár fizikailag másról szól, de itt jelenik meg az Isten szeretetének fontossága "Gondolj mindig Rám, légy az Én hívem! Imádj Engem, és ajánld tiszteletedet Előttem, s így kétségtelenül el fogsz jutni Hozzám! "4, majd a "feltámadás", Isten országának eljövetele, Krisna esetében, mint a Ny-indiai Dwárka királya. Krisna Ardzsúnához intézett beszédében (Bhagavad-Gíta [A Magasztos szózata]) kifejti a hinduizmus lényegi tanítását, középpontba állítva azt, hogy az ahimszát (erőszaknélküliség) egyedül a karma (kötelesség, sors) törvénye írhatja felül. Ha valaki olyan dicső harcos, mint Ardzsúna, akkor nem hátrálhat meg a harctól, az ahimszára hivatkozva. "Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik […] az anyagi test számára nincsen állandóság, a lélek pedig változatlan […] Születetlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő akkor sem pusztul el.” 5

A kilencedik avatár Buddha, akit a hinduizmus is elfogad, és beépít saját tanítási rendszerébe. Az eddigiekkel ellentétben viszont Indiában meglehetősen háttérbe szorult.

Az utolsó avatár Kalki, a fehér lovas. A lónak fontos szerepe van a hinduizmusban, mint a legértelmesebb állatok egyike. Kalki, a jövő avatárja, így a buddhista Maitréjával, vagy Jézus második eljövetelével esetleg a síiták Mehdijével szokták egyesek párhuzamba állítani.

Ezeken a főbb isteneken kívül a hindu pantheon még számtalan helyi istenalakot tart számon, melyeknek ismertetése nem férhet bele egy ilyen rövid elemzés kereteibe. Történeti jelentőségük miatt azonban ki kell emelni a védikus isteneket, melyek többsége a dravida és indoárja ősvallásokból hagyományozódott a mai korra. Ezek önálló kultusza ma már csekély, de az ismertetett istenek többségének létezik védikus előképe, így Szaraszvatínak Brahmáni, Kálínak Csámundá, Sívának Rudra és még folytathatnánk a sort. De ha elhagyjuk a mai Indiát, és belépünk a múzeumok, műemlék templomok kapuján, számtalan formában kerülnek elő ezek az ősi ábrázolások. Mindenkit elkápráztat Szúrja, a Napisten temploma Konárakban, vagy egy Indrának bemutatott ősi bivalyáldozat Orissza dzsungeleiben. A modern korban is használják, jobbára jelképerejük miatt a védikus istenek elnevezéseit. Így az indiai atomrakéta harcászati elnevezése Agni, a tűz, a pusztítás védikus istenének modern megtestesülése, vagy az alig egy hónapja (2008. december elején), célba ért, első indiai Hold-szonda, Csandrajáni védikus holdistennő nevét viseli.

Egy gondolat erejéig meg kell még említeni a "hét anyácská"-t, mely megfeleltethető a hét folyamistennőnek, hiszen a folyó, az élet folyama, amely könyörtelenül halad a maga útján, mindig is fontos szereppel bírt a hindu szimbolikában. Kiemelkedik közülük Gangá, a Gangesz istennője, az élet jelképe (11. ábra).

És még megszámlálhatatlan isten, istennő, déva, avatár, inkarnáció népesíti be a hindu "szellemi lét" világát. Az életnek ezt a tobzódását fejezi ki a dravida templom felépítése is, a hatalmas gópuram-tornyokat tetőtől talpig beborítja a mitológiai lények dzsungele. Ahogy Kalmár György írja a madura-i templomról: "A kapubejáratok gópuramjainak piramisát, a szentélyek vimánáját egymás feje tetején álló állatok, istenek, hősök ezrei borítják [...]. Röhögő lovak, elefántok, kacagó istenek szakadatlan menete ereszkedik le valahonnan a végtelen magasságból a torony meredek falán, egymás sarkába lépve masíroznak lefelé [...]. A műemlékektől az ember elvárja, hogy kicsit viharvertek legyenek, szerényen repedezettek, "antikok", de ezek itt? Tarkák. Pont olyan közönségesek, mint az élet."6Ebben a "szakadatlan menet"-ben könnyen elveszik, elkavarodik az ember, néha talán úgy érzi nem találja a saját útját. A hindu világkép eme dzsungelében csak a legkiválóbbak tudnak utat törni. Mi, az egyszerű emberek ezen nagy tanítók ösvényein vagyunk kénytelenek bemerészkedni a hinduizmus dzsungelébe. De ösvény rengeteg van. Melyiken induljunk?

Bármelyiken. Induljunk el azon, amelyik legközelebb van hozzánk. De ne ijedjünk meg a dzsungel furcsa zajaitól, a madárdal, a majmok visítása, ezernyi rovar percegése, néha egy tigris bömbölése - ez mind az út része. A kísértések hangja ne tántorítsa el a lelkünket, hogy végigjárjuk a saját utunkat. Lehet, hogy néhol egy kidőlt fa, egy liánról elénk csüngő óriáskígyó állja el utunk. De bízzunk az általunk választott tanítómester, "guru" tudásában, bátran kövessük az ösvényét!

Mert minden út átvezet a dzsungelen. Mert az igazi különbség nem a különféle vallású emberek között van, hanem a vallásosság mértéke, annak őszinte mivolta között. Egy athoszi szerzetes, egy damaszkuszi dervis, egy benáreszi szádhu között lényegesen kisebb a különbség, mint az Escorial falai között a XVI. században imafüzérét morzsoló barát és ugyanezen vallás nevében népeket kiirtó kortársai között. Mint ahogyan több közös van egy diszkóban együtt vodkázó magyar, arab és indiai diák között, mint az indiai diák és egy saivita jógi között.

Van egy hasonlat, ami gyakran elhangzik, ha Indiában napkeltekor beszélünk egy meditációját épp befejező szádhuval. Mint minden hasonlat sántít, de talán elgondolkodtató, sőt, talán még lerajzolni is érdemes. (12. ábra)

A Világ egy nagy kör. Ezen belül, koncentrikusan kisebb körök vannak. Legbelül, középen ott van Isten. A hívő ember megpróbál egyre beljebb és beljebb kerülni, be egészen Istenhez. És láss csodát! Mi történik? Ahogy halad ezen az úton (ki-ki a maga útján) és közelebb kerül Istenhez, nemcsak Istenhez került közelebb, hanem a másik embertársához is. És azoknak a keveseknek, akik eljutottak a középpontba, és ott, Istenben-Istennel eggyé váltak, azoknak már teljesen mindegy, ki honnan indult, milyen úton, milyen kerülőkkel, nehézségek, kísértések árán érték el a Célt. A hívő ember soha nem azt nézi, ki honnan indul, hanem hogy ki hova jut. Mert a Világegyetem egy, egy Istennel, egy önmagunkkal.

Nincsenek távolságok, nincs különbség ember és ember között. Mert Isten nem kívül van. Isten belül van, bent, a rajzolt kör közepén, a Világegyetem középpontjában. Mibennünk.

 
Idézetek:
 

1)                      Bhagavad Gíta, 4. ének, 42. vers

2)                      B.G., 8. ének, 18. vers

3)                      B.G., 4. ének, 7. vers

4)                      B.G., 18. ének 65. vers

5)                      B.G., 2. ének, 15-20. vers (részletek)

6)                      Kalmár György: Jöjjön velünk Indiába (útleírás), AduPrint, Bp., 2000, ISBN 963 8591 7 73

              Idézett rész: p94. lap legalja
 

Bhagavad Gíta online krisnás fordítás: http://www.krisna.hu/kiadvanyok/sp/bg/temak.htm

Vekerdi József fordítása: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/bhagavad.html

 
 
Források:

1)                      Kozma András: A hindu istenábrázolások szimbólumai,
Saxum kiadó, 2001, ISBN 963 9308 30 7; felhasznált anyag: istenek részletes bemutatása, ünnepek leírásai

 

2)                      Tóth István: Az Isteni hattyú – Srí Rámakrisna élete és tanítása,
Ursus Libris, 2006, ISBN 963 865 955 2; felhasznált anyag: az Istennő kultusza

 

3)                      John L. Brockington : A szent fonál,
General Press, 2008, ISBN 9789639648920; a hindu vallások részletes történeti áttekintése

 

4)                      Puskás Ildikó : Lélek a körforgásban,
Balassi kiadó, 2000, ISBN 963 506 328 8; felhasznált rész: védikus hinduizmus p78-p173

 

5)                      Baktay Ervin: India művészete I.-II.
Képzőművészeti kiadó, 1981, ISBN 963 336 2768, felhasznált részek: Síva ábrázolása: p103-107, a dravida templom felépítése: p78-94

 

6)                      Dharam Vir Singh: Hinduism an Introduction, Subhari Prakash kiadó, Jaipur, 2004

 

7)                      रामायन (teljes szöveg), दिलली, New Delhi, 2002

             Az idézett Ramajana történet részletes leírása (p12.-től – p1835.-ig)

 

8)                      Rámájana (magyarul, Vekerdi József fordításában)

 

9)                      http://www.jeindia.hu/

Hindí/szanszkrít szavak átírása: http://www.jeindia.hu/index.php/glossary/
Fontosabb istenek bemutatása: http://jeindia.hu/index.php/docs/c19/
 

10)                   http://www.durga-puja.org/

 

11)                   http://www.diwalifestival.org/

Díválihoz kötődő történetek: http://www.diwalifestival.org/legends-of-diwali.html
 

12)                   Saivita szádhuk személyes elbeszélései

 
 
Képjegyzék (a képek az istenleírások forrásaként is szolgálnak):
 

01. kép:     Trimúrtí ábrázolás a puskári Brahmá templomból.

02. kép:     Balról jobbra: Ganésa (Síva), Laksmí (Visnu) és Szaraszvatí (Brahmá) egy Díváli alkalmából készült egyszerű ábrán. Figyeljük meg Ganésa kezében a laddu-golyót, és a Laksmí kezéből pergő aranypénzeket!

03. kép:     Síva a csidambarami (Tamil Nadu) Natarádzsa-mandir gópuramján.

04. kép:     Ganésa a madurai (Tamil Nadu) Srí Minaksi mandir egyik mellékoltárán.

05. kép:     Durgá nyolckarú formája egy modern, utcán kapható képen. Alul balról jobbra: Kálí (Síva), Laksmí (Visnu) és Szaraszvatí (Brahmá) jelzi, hogy az istenek közös alkotása.

06. kép:     Visnu a kubankonami (Tamil Nadu) templom keleti gópuramján, neki bal oldalon Bhúdévi a földistennő, jobbján felesége, Laksmí, a kompozíció alatt Visnu homlokjele látható.

07. kép:     A Ramajána főhősei egy modern ábrázoláson. Balra Szítá, középen Ráma, mellette Laksmana. Mögöttük Hanumán, a majomkirály, és a majomsereg által épített híd, a háttérben az Aranyváros. Ráma és Szítá áldozatot mutat be egy Síva-lingamon, a ghí és joghurt keverékéből álló áldozati folyadék utolsó cseppjei most érnek a Párvatít jelképező Charonia tritonis csiga nyílásába. A lingamra szórt lótuszvirág-szirmok eredményeként megjelenik Síva, mellette a lótuszvirágot tartó Párvatíval.

08. kép:     A Ramajána főhősei a kubankonami (Tamil Nadu) templom gópuramján.

09. kép:     Színes rangolik Dhanuskodi (Tamil Nadu) házai előtt. Ez oltalmazza a bent lakókat az illúzió démonától.

10. kép:     Rávana az illúzió démona a madurai templom déli gópuramján.

11. kép:     Balról jobbra: Trimúrtí, Gangá folyamistennő és Szaraszvatí ábrázolása egy bhopali kerítésen.

12. kép:     Szemléltető ábra

13. kép:     A fontosabb istenek áttekintő ábrája (Saivita istenek)

14. kép:     A fontosabb istenek áttekintő ábrája II. (Vaisnava istenek)

15. kép:     A fontosabb istenek áttekintő ábrája III. (egyéb – az ábra egyes részei nem függenek össze egymással, értelmezést lásd a szövegben!)