Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


India, 2003 (Lengyel László)

2010.02.21

Szerző: Lengyel László, 2003

 

 

I. rész : Budapesttől az indiai határig

Az egész ott kezdődött, hogy kis koromban túl sok Ezeregyéjszaka-mesét olvastam. Így aztán életem legfőbb céljává vált, hogy keresztül-kasul beutazgassam a Közel Keletet. Az elmúlt években ez többé-kevésbé meg is adatott, elérkezettnek láttam az időt, hogy valami "komolyabb" útba belevágjak. Kis gyermekkorom másik nagy vágya azoknak a régi, nagy utazóknak a nyomdokaiba lépni, akiket szinte fanatikusan tiszteltem. Korábban is próbáltam útjaimat Ibn Battuta, Vámbéry és a többiek leírásai nyomán összeállítani. De volt valaki, aki eddig kimaradt: Kőrösi. Innentől kezdve tiszta ügy: ha nem is Csomakőrösről, hanem Pestről, ha nem is Darjilingig, hanem csak Ny-Tibetig, de az útvonal nagyjából adott. Az Okatatási Minisztérium által szabályozott nyári szünet révén az időpont, és az időtartam is adott. Már csak el kellett indulni. Ilyen egyszerű az egész.

Persze előtte hónapokkal el kellett kezdeni a készülést. Főleg szellemi téren. Nem, mintha eddig nem olvastam volna nagy kupac könyvet a térségről, de ezeket fel kellett frissíteni, hova, miért érdemes menni. Aztán ismerősöktől, internetről, meg ahonnan tudtam aktuális információk begyűjtése: mi mennyi, hol érdemes aludni, menetrendek tanulmányozása, százszor átbogarászni az útvonalat, nagykövetségről nagykövetségre rohangászni a vízumokért. Eljött az utolsó előtti hét. Irány a Tesco, több kiló konzerv, száraztészta, meg ami kell. Valutaárfolyamok tanulmányozása, végső költségvetés, pénzváltás. Indulás előtti utolsó hét, 2 nappal a tervezett indulás előtt: ásványtan vizsga. A professzor szerint nem vagyok kellően jártas az összetett oxidok felépítésében, jövő héten újra. Hát ez egy hét csúszás. Mivel a visszaérkezés időpontja fix, picit módosul a terv, Darjiling, Benáresz kimarad, de a Himaláját akkor is megcsinálom. Következő héten már nem jött közbe semmi, el lehetett indulni.

Iránig hármasban mentünk, két haveromat rábeszéltem az útra, de időhiány miatt Indiát nem tudták bevállalni. A Magyarországon elterjedt Románia helyett a szimpatikusabb Szerbia felé indultunk. Szegedig vonattal, aztán busszal Szabadkára, onnan késő délutánra Belgrádba értünk. Belgrád Európa egyik legrégibb városa, de a folyamatos háborúk nem sok műemléket hagytak, lehetne akár a legfiatalabb is. Mindenképp érdemes azért megnézni a várat, a belváros templomait, és sétálni a Knjeza Mihajlován. Viszontagságos történelme ellenére hangulatos hely. Éjszakai vonattal mentünk a bolgár határra. Reggel átgyalogoltunk kedvenc európai országomba, aztán stoppal Szófia. Szófiát nagyon szeretem, a többiek most voltak ott először, pár óra alatt szerettem volna minél több mindent megmutatni, úgyhogy szinte rohantunk a rózsáktól ékes parkok, aranykupolás és aranykupola nélküli templomok, használt vagy múzeummá alakított török mecsetek között. Sok időnk nem volt, délután háromkor mentünk az ország DK-i részébe - Haszkovóba. Itt semmi sincs, azaz egy nagy iparváros, gyárakkal, sok-sok panellal és 2 mecsettel. Viszont vannak ismerőseim, akiknél aludhattunk. Másnap reggel az első busszal továbbmentünk a 80 km-re lévő török határra. Szokás szerint gyalog át az első faluig, aztán kivételesen nem stoppal, hanem minibusszal az első városba, Edirnébe, amit a végvári időkben Drinápolyként emlegettek. Röpke városnézés, legfőbb nevezetesség a nagy török építész Szinán pasa főműve, a Szelimije dzsámi. Újabb három óra buszozás, és a középkori városból végtelen házrengeteg közé érünk - Isztanbul. Pár óra alatt semmit sem lehet megnézni, de mivel Iránig idegenvezetőként is funkcionálok, egy szusszanásra megálltunk a Boszporusz parton, az Aranyszarv öbölnél, és ami így hirtelen elérhető, megnéztük. A túlsó parton már Ázsia! Álmaim földje. Hajóval megcéloztuk a túlparti Haydarpasa vasútállomást. Tudtam, mikor indul az ankarai vonat, hogy Isztanbulból minél többet láthassunk, élesre terveztem a csatlakozást, ne kelljen várakozni. De mit nem akar Allah! Elfogyott az összes jegy, a következő vonat pár óra múlva indul. Végül is, az elmúlt napok rohanása után jól is jött, üldögélés a Boszporusz partján, napnyugta, hajók, és most már Ázsiából nézzük az európai partot. Csak a holnapi ankarai városnézést kell majd lerövidíteni.

Mivel későbbi vonattal mentünk, amikor felkelt a nap, még híre-pora nem volt az atatürki Törökország fővárosának. Az éjszakai közlekedés errefelé kényelmes, és még szállást is lehet spórolni. Ezért aztán ha tehetem, mindig úgy szervezem az útjaimat, hogy éjjel utazok, reggelre pedig mindig újabb és újabb helyeken ébredek. Most egy picit megcsúsztunk, de még időben vagyunk. A várra, a Régészeti Múzeumra, és a belvárosra jutott időnk, Atatürk mauzóleumát töröltük a programból. Teljes egyetértésben arra a megegyezésre jutottunk, hogy az eddigi helyek közül Ankara a legkevésbé érdekes. Késő délután újabb buszozás kezdődött, a reggel már Kelet Anatóliában ért bennünk. Kopár táj, nomádok, legelők, birkanyáj - ahogy az átlagember elképzeli a Közel Keletet. Egy kisvárosban a busz elkanyarodott az iráni útról, maradt a stopp. Hamarosan feltűnt az Ararát, délre már a határon voltunk. Fantasztikus látvány az Ararát 5165 m magas, nyáron is havas csúcsa, a 2000 m-es fennsíkról. Búcsút vettünk a világi Törökországtól, az utolsó Atatürk szobortól, a túlsó oldalon már Khomeini Ajatollah köszönti az iszlám forradalom földjére lépőket. Irán területének 90%-a sivatag, ami alatt a Föld második legnagyobb földgáz, 4. legnagyobb kőolajkészlete rejtőzik. Ennek megfelelően egy liter tiszta víz többe van, mint egy liter benzin. Ami a külföldinek ebből fontos, hogy fillérekből lehet utazni. Hárman, két dollárból taxiztunk a 20 km-re lévő első faluba. Onnantól már mérséklődtek az árak, és fejenként kb. 3 dollárnyi riálért buszoztunk az innét 700 km-re lévő Teheránba.

Iránban nagyon jó a közlekedés, a városokat autópályák kötik össze, a buszok gyakran járnak, néha eszeveszettül száguldoznak. De a távolságok is nagyon nagyok. 1,7 millió km2-es területével nagyobb, mint az Európai Unió három legnagyobb tagja. A török határtól a pakisztáni messzebb van, mint Párizstól Kijev. Másképp számítva: a lánchídi 0 km-kőtől légvonalban számolva kb. ekkor voltam félúton a pakisztáni határig.

Így aztán reggel lett, amire Teheránba értünk. A Közel-Kelet legnagyobb, és legrondább városa. Nekem csak 7-napos tranzit vízumom volt, ebből már a második nap ketyeg, ezért Teheránban nem is akartunk több napot tölteni, sőt, hogy minél több mindent lássunk Perzsia földjéből, azt találtam ki, hogy minden éjszaka utazni fogunk, csak Iszfahánban töltünk el egy éjt. Legelső dolgunk, hogy vettünk jegyet Jezdbe egy éjszakai buszra, aztán nyakunkba vettük Teheránt. A forradalom emlékeit leszámítva nem sok érdekes van itt. Így hát forradalmi emlékeket nézegettünk: Khomeini mauzóleuma, a volt amerikai követség épülete, amit mostanság telefestettek forradalmi képekkel, a Forradalom múzeuma, a sahok palotája. A Kincstár pont zárva volt. Ellenben az utcán non-stop forgalmi dugó, káosz, óriásposzterek képében a falakról az Ajatollah integet, vagy a miniszterek, tábornokok vigyorognak. Ezzel nagyjából ki is merültek a teheráni látványosságok. Következő reggel egészen más kép fogadott bennünk. Jezd - Iránnak pont a földrajzi középpontjában fekszik, álmos sivatagi város, egyik kedvencem Iránban. Tehát a városnézés hasonlóan zajlott, mint Szófiában. A mecseteket, kupolákat, minareteket a perzsa építészetre jellemző kékmintás mozaikok borítják, kis sikátorok, mauzóleumok, vízipipázó bácsikák, és száraz meleg. Van még egy érdekessége Jezdnek. Itt van az iráni zoroasztriánusok központja. Ők az Óperzsa Birodalom idején államvallásként működő Zarathustra-hit követői. Van egy jó, és egy rossz istenük. A jó, Ahura Mazda, tűzből van, ezért a templomaikban folyamatosan ott lobog a szent láng. A legrégebbiek állítólag évszázadok óta. A világot ennek a két istenségnek a harca irányítja, de ez a harc nem örök, mert Ahura Mazda az idők végezetén legyőzi Ahrimánt, a gonoszt. Ez a nagyon ősi vallás átmenetet képez a keleti (hindu, buddhista), és a nyugati (iszlám, kereszténység, zsidó) hitek között. Ma nyugalomban élnek Irán többi népével. Sajnos sok időnk nem volt, kora délután indult a buszunk Iszfahánba. Pár óra és ismét egy egészen más világba cseppentünk. A békés sivatagi oázis elhagyatott sikátorait felváltja a keleti pompa, a világi hatalom nyüzsgő városa. Teherán előtt évszázadokig Iszfahán volt Irán fővárosa, most, a földrengés óta ismét gondolkodnak rajt, hogy visszahelyezik, hiszen geológiailag stabil területen fekszik, ami nagy kincs errefelé. Elfoglaltuk szállodai szobánkat, és este irány a belváros. Az Ezeregyéjszaka mesevilága elevenedik meg ilyenkor az utazó előtt. Működnek a szökőkutak, a kupolák fényárban úsznak, a parkokban embertömeg. De ez más embertömeg, mint Teherán személytelen masszája. Itt az utcán vacsoráznak, főzik a teát, szakállas férfiak vízipipáznak a fák alatt, a nők beszélgetnek, a gyerekek rohangásznak. Néha egy fátylakba burkolt anyuka próbálja őket rendre utasítani, mindhiába. Valahogy ilyennek képzeltem kiskoromban a nagybetűs Keletet. Talán emiatt van, hogy teljesen egyetértek Vámbéryvel, amikor azt írja, hogy Iszfahán Perzsia legszebb városa. Ehhez csak annyit tennék hozzá, lehet, hogy nem csak Perzsiáé. Valóban megérdemelné, hogy újra főváros legyen.

 Másnap következik a szisztematikus városnézés. Egy nap alatt Iszfahánból legfeljebb benyomásokat lehet szerezni. Kezdtük a bazárral. Ahogy már közhelyként mondani szokás, itt mindent kapni. Van benne igazság. A fedett sikátorok útvesztőjében szamarakkal futhatunk össze, megpakolva szállítják gazdájuk portékáját, kerülgetik az alkudozókat, a bámészkodókat. A félhomályban ezernyi fűszer illata száll, a kereskedők kínálják az árujukat, mindenféle mesterember kopácsolása hallatszik. Néha egy-egy udvarra tévedünk - ezek a khánok, régen valamely tekintélyes szakma (pl. szőnyegárusok) kereskedőházai voltak, ma már ugyanolyan bazár, mint a többi. Néha az udvarokról mecsetekbe jutunk, mint a Maszdzsid-e Dzsomé, a Nagymecset esetében. Van egy hely, ahol szabályossá rendeződnek a bazár utcái. Derékszögben keresztezik egymást a fűszeresek, dísztárgy-készítők sorai. És átlépve az egyik kapun hirtelen lenyűgöző látvány tárul elénk. A szűk labirintusból egy hatalmas, több mint 500 m-hosszú térre érünk. Körben árkádok, üzletekkel, a tér túlsó végén a Sah-mecset kék fajanszkupolái, bal oldalon a Lotfolláh mecset, jobbra pedig az Ali-kapu, a hajdani uralkodók kilátója. A mecsetek minden négyzetcentiméterét, kívül-belül mozaik, vagy csempe borítja. Ha valaki sokáig nézi, káprázik tőle a szeme. Rövid nézelődés után elhagyjuk ezt a valószínűtlen teret, hiszen még rengeteg mindent meg kellene nézni. Folytatjuk a parkokkal, benne a sahok palotái, pavilonok, tavak, szökőkutak. Kész csoda, hogy a sivatag közepén, ahol mindent, még az utolsó fűszálat is öntözni kell, hogy megóvják a kiszáradástól, ilyen parkokat találunk. A Korán paradicsomról szóló leírásai jutnak az eszembe:"Add hírül azoknak, akik hisznek, és kegyes cselekedeteket végeznek, hogy majdan kertjeik lesznek, melyek alatt patakok folynak" (2. szúra, 25.). De van itt folyó is. Rajta több száz éves téglahidak. Az egyiken keresztülmentünk, és máris Iszfahán örmény negyedében járunk. Az első örményeket még a XVI. sz-ban Abbász sah telepítette le, ügyes kézművesek voltak, ezért szívesen látták őket. Később is érkeztek, a törökök üldözése elől, de beszéltem olyanokkal is, akik még a szovjet időkben emigráltak. Inkább az iszlám forradalom, mint a népek barátsága. Ma is több templomuk van. Este egyikbe elmentünk vecsernyére. Érdekes volt az iszlám világ közepén a keresztény liturgia, csadorba burkolózott örmény asszonyokkal, ezernyi szenvedést átélt öregekkel. De hiába van már független Örményország, gyermekeik, unokáik már itt születtek. Szeretik azt a földet, ez a hazájuk, nem költöznek el. Ezúttal ennyi jutott Iszfahánra. Este 8-kor indult a busz Sirázba.

Siráz - a költők városa. Itt élt, és alkotott Háfidz és Szádi a két nagy perzsa költő. Napkelte előtt érkeztünk, a többiek mentek Perszepoliszba, Dáriusz hajdani palotavárosának a romjaihoz. Én ezúttal inkább maradtam a mai városban. Hasonló Iszfahánhoz, bár kevésbé látványos, az épületeken kevesebb dísz, kevésbé hangulatos bazár. Jellegzetesek a mecsetek tojás alakú kupolái. Különösen esti fényeknél, amikor kivilágított léggömbökre hasonlítanak. Este, már ismét együtt, folytattuk az utat utolsó iráni állomásunk, Bam felé. Másnap reggel értünk Kermánba. Majd onnan három óra alatt Bam-ba, ami múlt év decemberéig Irán legizgalmasabb látnivalói közé tartozott. Van egy fallal körbekerített város. Utcákkal, lakóházakkal, mecsetekkel, palotákkal, bazárral, várral. De emberek már nem élnek benne. Fénykorában 20 000 lakosa volt Bam-nak. Aztán elhagyták. Az 1700-as évekre teljesen elnéptelenedett. A XX. sz-ban múzeum lett. Órákat lehetett sétálni az utcákon, be lehetett menni az üres házakba, fel lehetett kapaszkodni a vár legmagasabb bástyájára. Fentről át lehetett tekinteni az egészet: minden agyagból épült, a falakon túl oázis, végül körben sivatag. A decemberi földrengéskor az egész összeomlott. A lakatlan óváros köré épült ki a modern, mai város. Akkor még nem gondoltam, hogy pár hónap múlva az is romvárossá válik. A kőzetlemezek megállíthatatlan egymásra torlódása 40 000 emberéletbe került. Bam Irán leghíresebb datolyatermelő vidéke volt. A Magyarországon is kapható iráni datolya jelentős része innen származik. A bami datolyák dobozait az óváros képe díszíti, ilyent akár a Lehel-téren is láthatunk.

Következő hajnalban érzékeny búcsú a csapat Iránban maradó részétől, és számomra is új területek felé indulok. Bamból számolva a harmadik napon érkeztem a pakisztáni Multánba, addig a kietlen beludzsisztáni sivatagokat szeltem át. Bamot Zahedán felé elhagyva megszűnik minden növényzet, errefelé már száraz fűcsomók sincsenek. A pakisztáni határ az előzetes riogatásokkal ellentétben teljesen gördülékeny volt, a hiba azzal volt, hogy pár órán keresztül nem ment semmi sem tovább. Megismerkedtem két lengyellel, ővelük teáztam, amíg nem indult a busz. Első ránézésre izgalmas helynek tűnt Pakisztán. Eléggé kaotikus minden, de a tea nagyon finom, és a helyiek is segítőkészek. A buszon, amivel mentünk tovább, még légkondi is volt, de olyan hanggal, hogy bár ne lett volna. A kormány a jobb oldalon van, jelezve, hogy a hajdani Brit Birodalom volt gyarmatán járunk. Fél napos buszozással értük el Quettát. Itt az utak már közel sem olyan jók, mint Iránban, bár komoly gond nem volt. Quetta érdektelen hely, mentünk is tovább. A lengyelek rögtön Lahore-ba vonatoztak, én egyelőre csak Multánig. Izgalmas a jegyvétel, hivatalról hivatalra jártunk, de pár óra alatt sikerült beszerezni a diákjegyet, ami nevetségesen kevésbe került. A vonatút Multánig közel 24 óra, volt időm akklimatizálódni. Elsőre meglehetősen zsúfoltnak tűnik, de legalább nem unatkoztam, mindig volt valaki, akivel lehetett beszélgetni. Az alvás viszont érdekes volt, de ezt is megoldottuk. A csomagoknak fenntartott részen, az ülések felett kényelmesen el lehetett nyújtózkodni, feltéve persze, ha nem volt az is tele emberekkel. Az utazóközönség szórakoztatásáról a különféle árusok gondoskodtak, hangosan kínálgatták a portékát. Volt, aki cukorkát árult, mások tollakat, megint mások ételt, vagy takarót, ingeket, vagy amit még árulni lehet. Leghasznosabb talán az üdítőárus volt, a hőség és a zsúfoltság tuti garancia az üzlet sikerére. Az üdítős üvegeket egy nagy vödörben tárolta, néha nagy jégtömböket tört apró darabokra, és azokkal tartotta hidegen. Az üres üvegeket később össze is szedte. Ezen kívül még az ablakon is lehetett bámulni a sivatagot, így aztán nem is tűnt olyan soknak a vonaton töltött idő. Multánra legalább két napot kell szánni. Egyet a városra, egyet a környékére. Én ez utóbbival kezdtem. Multántól 120km-re áll Pakisztán talán legszebb mauzóleuma, Uch Sharif település határában. A helyi közlekedéssel teljes napot igénylő kirándulás. A mauzóleumokat a XVII. sz-ban egy árvíz megrongálta, ezért a folyó felé eső oldaluk hiányzik, másik oldalról nézve pedig szinte épnek tűnik. Ezeket is, mint annyi mást apró, kék mozaiklapok borítják. A mauzóleumok egy domboldalon vannak, a település szélén. Közöttük gyermekek játszadoznak, idegen ritkán téved erre. A táj is megváltozott. A sivatag után ismét vannak felhők, néha már eső is van - lassan megérkezem az indiai szubkontinens monszunövezetébe. Ha víz van, akkor növények is vannak, de ezek mások, mint a megszokott. Az iráni sivatagokban véget ért az európai flóra és faunatertomány, itt már a fű is más. Mások a madarak, a hangyák, a virágok, minden. A következő napot Multánban töltöttem, a fő látnivalók itt is a mauzóleumok, és a hófehér márványból emelt Eidgah mecset, kék csempékkel. Itt láttam az első hindu templomokat is. Multán szálloda ügyben meglehetősen kellemetlen hely, reggel el kell hagyni a szobát, de mivel a vonatom csak este indul tovább, és nem akartam hátizsákkal ceptetni a városban, kénytelen voltam még egy napot fizetni. Az árak miatt ez nem túl megterhelő, legfeljebb bosszantó. Természetesen a vasútállomásokon nincs csomagmegőrző. És a pakisztáni városokban általában közvilágítás sincs. Viszont van atombombájuk. Ez sem elhanyagolható dolog. Este magamhoz vettem a cuccaimat, és irány a vasútállomás, India előtti utolsó pakisztáni állomásom, Lahore következik.

Hajnalban értem Pakisztán legjelentősebb történelmi városába. Sajnos az otthon kiírt szállások bezártak, amiket ajánlottak helyettük, az nem az én pénztárcámra lett szabva, de pár óra alatt sikerült a belvárosban szállást találni, 150 rúpiáért, ami kb. 700 Ft-nak felel meg. Péntek lévén szerettem volna a lahore-i Nagymecsetbe elmenni déli imára, és mivel a szállodakereséssel sok idő elment, nem is vártam sokáig az indulással. A Nagymecset az iszlám építészet egyik legjelentősebb alkotása. Fallal körbekerített, hatalmas tér, négy sarkán minarettel. Az egészet vörös homokkő lapok borítják, hasonló, mint amivel a Balaton partja ki van rakva. A Mekka felé néző oldalon - itt ez már a Ny-i oldalt jelenti - áll maga az épület. Szintén vörös homokkőből, tetején három fehér márványkupola. Falait is a homokkőbe ágyazott márványfaragványok díszítik. Lahore-ban három napot maradtam, ezalatt bejártam az óváros többi mecsetét, elmentem az É-i részen lévő Sahdarába, ahol a várost alapító mogul császárok sírjai állnak. Kiterjedt parkokban találjuk a többnyire lapos, néha minaretekkel, néha kupolával díszített sírokat. Érdemes még megnézni a Nagymecsettel szembeni várat is. Parkok, pavilonok, kiterjedt várfalak kusza összevisszasága, 20 Ft-nyi belépőjegyért. Ahogy a határtól tartottam kelet felé, egyre jobban lehetett a monszun hatását érezni, Lahore-ban már mindennaposak voltak az esőzések. A helyieket ez nem különösen zavarta, a kb. 40°C-os melegben a kb. 30°C-os esővízben nemigen lehetett megfázni, a legtöbben vidáman mászkáltak az esőzések ideje alatt is. Ez különösen lányok esetében volt szemgyönyörködtető látvány. A várban is elkapott egy zivatar, de nem is nagyon igyekeztem elmenekülni előle.

Felvirradt a várva várt nap. Reggel kimentem a vasútállomás előtti térre, ahonnan a buszok is indulnak. Először rossz buszra raktak fel, de másodjára már azon voltam, ami az indiai határra visz. A határ meglehetősen érdekes hely. Köztudott, hogy India és Pakisztán nem éppen testvéri szomszédságban élnek. A 130milliós Pakisztánnak, és a ma már egymilliárd feletti lakosságú Indiának ez az egy határa van. A forgalomra jellemző, hogy aznap én voltam a harmadik átkelő, két japán már megelőzött. A határt délután háromkor csukják be, én kettő körül voltam ott, és már senki nem számított rá, hogy valaki még át is akar menni, így aztán keresgélni kellett a pecsételős bácsikat. Miután többször is kipakoltatták a teljes hátizsákomat, minden májkrémet egyesével átvizsgáltak, és a száraztésztákról is megnyugodva konstatálták, hogy se nem robbannak, de még csak hasist sem tartalmaznak, mehettem az indiai oldalra. Leírhatatlan érzés volt. 17 napi szakadatlan utazás után végre megérkeztem. A pakisztáni oldalról ismert móka itt megismétlődött, csak már turbános szikhek vizsgálták a Glóbus konzerveket. Miután ennek is vége lett, és kiléptem a határállomás területéről, nagy kupac taxis ajánlotta fel szolgálatait. Én inkább egy távolabb várakozó riksást választottam, aki 10 indiai rúpiáért (kb. 50 Ft) bevitt a legközelebbi faluba. Onnét már voltak buszok Amritsárba. Már javában ömlött a monszuneső, amire a buszpályaudvarra értünk. Az Arany templomot kerestem, amiről olvastam, hogy mellette van egy ingyenes zarándokszállás. Egy riksás 10 rúpiáért be is vállalta, hogy elvisz. Indiában ez egy jellegzetes módja a városi közlekedésnek. Háromkerekű biciklire emlékeztető alkotmány, elöl egy ember tekeri, a mögötte lévő ülésen pedig utazik az utas. Láttam olyant, hogy iskolába igyekvő gyermekekből 5-6 is csimpaszkodott rajta. Napnyugta volt, mire megérkeztem a szikhek Arany-templomához. A bejáratnál érdeklődtem, merre van az ingyen szállás, amiről már Magyarországon kitaláltam, hogy bevállalom. Egy nagydarab szikh templomőr megfogta a karomat, és elvezetett a szálláshoz. Napnyugta, narancssárga felhőkkel, a templomból hallatszott a szikh egyházi zene, közben a nálam kb. háromszor nagyobb szikh húzott a karomnál fogva, a márványkövezeten minden lépésnél kopogott a lándzsája. Körülöttünk turbános emberek, felejthetetlen hangulat. Itt éreztem azt, amit mesés Indiának szokás emlegetni. Amikor megérkeztünk, átadott egy másik őrnek, hármasban bementünk a terembe, elengedte a karomat. -Oké? -Oké. -válaszoltam. Egyik ágyra leraktam a hátizsákomat. A szikhek kimentek. Egy cseh csoport volt benn, meg néhány japán. Rövid pihenő, és rohantam az Arany templomhoz.

 

II. rész - Amritsártól Ny-Tibetig

Amritsár a szikhek szent városa. Legfontosabb látnivaló az Arany-templom, a szikh vallási élet központja. Egy nagy, négyszögletes tó közepén áll, kívűl-belül aranylemezek borítják. Az egész szent területre cipő nélkül lehet csak bemenni, valamint fedett fejjel. A helyieknek turbánjuk van, a külföldieknek adnak kendőt. A szikh vallás még a XV.sz.-ban jött létre, amikor a nagy tanítójuk, Guru Nának megpróbálta ötvözni a hindu és az iszlám vallás tanításait. Kivétel nélkül Szingh-nek hívják valamennyit, ez oroszlánt jelent. Öt fontos vallási jelképük van: a hosszú haj, a fésű (kangha), a karperec (kara), a kard (kirpan), bő nadrág (kaccsa). Ezek pandzsábi nyelven K betűvel kezdődnek, ezért hívják ezeket az öt K-nak is. Fontos még tudni a szikhekről, hogy nem dohányoznak, viszont húst ehetnek, ezért a vegetáriánus hinduk között a szikh éttermekben biztosan kaphatunk húsételeket. A templomban egész nap szól a szikh egyházi zene, a szent tóban pedig a hívek végeznek vallásos mosakodást. Amritsárban voltam először hindu templomban is, valamint az indiai konyha ételeivel-italaival is itt kezdtem ismerkedni. A hinduk vegetáriánusok, de minden ételt bőségesen fűszereznek, néha már idegesítő is, európai mércével túl sok mindent használnak. A teát fele részben tejből készítik, először vízben forralnak tealeveleket, természetesen fűszerezik fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel, vaníliával, meg még ki tudja mivel. Aztán amikor már kellően sokáig ázott a tea, nyakon öntik tejjel, és újra felforralják. Végülis egy nagyon finom italt nyernek. Bemelegítésnek másfél napot voltam Amritsárban, majd éjszakai vonattal mentem Delhibe. A jegyvétel nem egyszerű, főleg a menetrend értelmezése nehéz, de a vonatok jók. Széles nyomtávú, akárcsak az orosz, így kényelmesebben el lehet lenni egy-egy hosszabb úton. Sok osztály létezik, én mindig a SL-Class nevű osztályon utaztam, ami már helyjegyes, tehát nem kell tülekedni, viszont nincsenek felesleges extrák sem, tehát megfizethető. Egy egyéjszakás út kb. 1000-1500 Ft-ba jön ki ezen az osztályon. A kocsi ajtajára mindig kiragasztják a benne utazók névsorát, így ha nagy nehezen megtaláltuk a megfelelő vonatot, rajta a nevünkkel, akkor biztosak lehetünk benn, hogy jó helyen járunk. A kocsik viszonylag tiszták, és mindig van világítás - sokat tanulhatna az indiai vasutaktól a MÁV.

Delhibe érve az első dolgom, hogy megpróbáltam megkeresni az otthon kinézett szállodát, Újdelhi központjában. A pályaudvarról kilépve körbevettek a riksások, én egy buszost kérdeztem, melyik megy a Connaught térre. Mondja, menjek gyalog, közel van. Megmutatta az irányt is. Gyalogoltam egy darabig, újra érdeklődöm. Most már messze van, de tudnak egy olcsó szállást a közelben. Különben is az én általam emlegetett szálloda már tavaly bezárt. Leráztam őket, a teret vagy háromszor megkerültem, de meglett az állítólag bezárt szálloda. 100 rúpiáért egy 5 fős szobában kaptam ágyat. Első utam az iráni követségre vezetett. Pesten ugyanis csak egy vízumot adtak, mondták, Delhiben, vagy Lahore-ban adják majd a visszaútra valót. Szerencsére a szállóban volt egy térkép, és megkerestem rajt a követséget. Egész közel van, de az utcán már senki nem tudta. Kb. egy óra kevergés után ráleltem az amúgy 10 percre lévő épületre. Hát, ők nem tudnak vízumot adni, menjek el a magyar követségre, kérjek valami papírt, azzal holnap jöjjek vissza, aztán meglátják. Érdekes mód a magyar követséget többen ismerték, de az iszonyatos távolságok miatt eltartott egy darabig, amíg vagy háromszori átszállással odaértem. Közben elmentünk a Parlament, az Elnöki Palota, és pár minisztérium előtt. Újdelhi szép, tágas, parkos városnak tűnik. A magyar nagykövetség is egy széles, parkosított út közelében van. Bent az ügyeletesnek mondom, hogy kellene valami papír, hogy kapjak iráni vízumot. Eleinte problémáztak, hogy azt Pesten kellett volna kérni, de mondtam, hogy ott mondták, Indiában adják csak ki a vissza vízumot. Végül aztán meglett a papír, de amire visszaértem az iráni követségre, az már bezárt. Délután még elmentem az óvárosba. Ó-Delhi már korántsem olyan tágas, mint a modern város, sehol egy park, zsúfoltság, milliók tapossák egymást. Nagynehezen ráleltem a Nagymecsetre, ami egy kis szabad térség a sikátorok között. Hasonló a Lahore-ihoz, csak kisebb annál, és csak két minaretje van. A mecset és a vár között viszont egy kiterjedt park van. Estére kisebb gyomorrontásom lett, úgy döntöttem, inkább veszek palackos vizet, de mostantól nem iszom meg a csapvizet. Minden utazásnak, főleg ha sokáig tart van egy mélypontja. Énrám Delhiben jött rám ez a mélypont. Fizikailag sem voltam valami túl jól, meg elegem volt már az emberekből, a városból, mindenből, elhatároztam, mihelyst tudok továbbállok.

Másnap reggel mentem az iráni követségre, leadtam a papírokat, mondták, egy hét múlva jöhetek. Dél körül már el is csíptem egy Mathurába tartó vonatot. Számomra ennyi volt Delhi. A nem rozsdásodó vasoszlop, a Bahái templom, a Vörös erőd, és még sok minden kimaradt, mert már fizikailag nem bírtam tovább. Mathura Delhitől K-re van, késő délután lett, mire odaértem. Nevezetessége, hogy Krisna földi újjászületésének a helye, így sok európai krisnás látogatja. A szentély engem inkább zsibvásárra emlékeztetett, mintsem vallási kegyhelyre. Következő nap kora reggel továbbindultam Agra felé. A vasútállomáson vártam a vonatot, amikor két magyart vettem észre. Ők pont fordítva mentek, mint én, 2 hónapos indiai útjukról tértek vissza Delhibe. Nem tudtunk sokat beszélni, pár perc múlva jött a vonatjuk, majd nemsokára az enyém is. Néhány óra vonatozás, és még nem volt dél, amire a Tadzs Mahal városába értem. Az indiai vasútállomásokon mindig van egy Retring Room-nak nevezett helyiség, ahol olcsó szállást kaphatunk. Hogy ne kelljen veszekedni a városban, itt szereztem szállást. Majd riksával a várhoz. Az agrai várról már rengeteget olvastam, így a közel 10 dolláros belépő ellenére bementem. Indiában van egy kellemetlen szokás: a külföldiektől mindenütt a sokszorosát kérik el mindennek, mint amennyibe az valóban kerül. Igaz ez a múzeumi belépőkre is, ami helyieknek 10-20 rúpia, az külföldieknek 2-300 vagy még több. Az erőd a XVII.sz.-i mogul építészet remeke. Vörös homokkő a nagy része, nagy, parkos területeken álló palotákkal. Van itt egy mecset, csupa márványból, még az ablakrácsai is egy darab márványlapból lettek kifaragva. Innen már látszik Agra legfőbb nevezetessége, a Taj Mahal. Oda már gyalog mentem el. A belsejébe nem mentem be, mert az említett módszer miatt közel 20 dollár lett volna, annyiért inkább kihagyom, úgyis rengeteg könyvet lehet róla olvasni.

Másnap reggel az első vonattal mentem Radzsaszthán állam fővárosába, Jaipurba. Meglehetősen hosszú volt az út, km-ben nem tűnt soknak, de a vonat eléggé lassúcska. Már délután volt, amire megérkeztünk. Mivel szerettem volna még aznap továbbmenni, rögtön vettem is jegyet Udaipurba, aztán bementem a városba. Jaipurt hívják vörös városnak is, akárcsak Krasznojárszkot, de a név eredete itt az óváros házainak színére utal. Van egy széles, nagyjából K-Ny-i irányú főút, illetve erre merőlegesen, É-D-i irányban 2 keresztirányú út. Ezek alkotják az óváros tengelyét. Közöttük a szokásos sikátor-rengeteg. A főutak házai mind-mind vörösre, rózsaszínre vannak festve. Az egyik forgalmas kereszteződésben áll a híres Hava Mahal, a szelek palotája, ami egy öt szintes építmény, kívülről palotának tűnik, de jobban megnézve láthatjuk, hogy csak egy homlokzat. Az utca felé néző fala van csak meg a "palotának", de az erkélyekkel, ablakokkal. Az egésznek az volt a lényege, hogy a maharadzsa feleségei meg háremhölgyei az ablakok mögül, idegenek elől rejtve figyelhették az utca hétköznapi életét, vagy valami ünnepi eseményt. Pont egy ilyen ünnepség idejére értem Jaipurba. A főutcán hatalmas mulatság, felvonulás, zenészekkel, tevékkel, kifestett ormányú elefántokkal, meg még ami kell. A városban körbehordozzák a hindu istenek szobrait, némelyiket szent tehenek által vontatott szekérrel vitték. Utánuk lovasok, vagy kardokkal felékesített harcosok, majd megint zenészek, elefántok. Számomra talán ezek jelentették a fő élményt, itt láttam először ilyen utcán masírozó házi elefántokat, a fülük és az ormányuk mindenféle csiricsáré színes mintákkal volt telepingálva. A háztetőkről gyerekek és majmok figyelték az eseményeket. Az ünnepség még javában tartott, de a vonat miatt sötétedéskor vissza kellett mennem a vasútállomásra. Kár volt sietni, a vonat vagy 5-6 órát késik, csak jóval éjfél után fog indulni. Addig az állomás peronján szunyókáltam a többi utas, meg a jaipuri hajléktalanok társaságában.

Reggel már jellegzetes indiai táj fogadott, dombok, kisebb hegyek, gránitsziklákkal, közöttük művelt földek, pálmafák, bivalyok. Dél körül kereszteztük Chitorgarh-t, a sárga várost. Tavak és néhány hindu templom teszi érdekessé, de nem szakítottam meg az utazást. A késés miatt már délután volt, amire Udaipurba értem. A vasutállomáson aludtam most is, miután kifizettem bementem a városba. Picit messze volt, de nem ártott a séta. Napnyugtakor kerestem egy hindu templomot, és elmentem esti szertartásra. A bejárati harangokat folyamatosan kongatják, miközben a bráhmin tűzáldozatot mutat be az isteneknek. A hívek ételeket, virágfüzéreket visznek, vagy füstölőt gyújtanak, netán készpénzt adományoznak. A templomok általában kívül díszesebbek, mint belül, a külső falakat teljesen beborítják a szobrok. Azokon a helyeken, ahol valamelyik istennek a szobrát őrzik, magasba törő tornyokat találunk. Már sötét lett, amire befejezték a szertartást. Este még vettem egy lakatot is, mert a szállások szekrényeit nem lehet bezárni, és figyelmeztettek, hogy a biztonság kedvéért lakatoljam be. Igaz párszor már lelakatolás nélkül is megúsztam hogy valaminek lába kéljen, de azért biztos ami biztos, beszereztem egy lakatot. Reggel újra bementem a tegnap este látott templomhoz, majd a közelben álló palotához. Udaipurt tavak veszik körbe, hogy jobban átlássam egy közeli hegyre mentem fel. A tetején kis szentély áll, ahová a helyiek közül sokan zarándokolnak el. Innen be lehet látni az egész környéket: a város körül hegyek, tavak, és minden csupa zöld. A sok sivatag után nagyon kellemes volt. A híres magyar indológus, Kalmár György írta, hogy kedvenc indiai évszaka a monszun. Tulajdonképp emiatt a kijelentés miatt mertem belevágni ebbe az egész útba nyáron. Ha ő azt mondja, hogy jó…hát akkor az biztos úgy van. Itt már értem, miért. Sokat kell szenvedni a meleg, a pára és a sok eső miatt, de legalább minden élénk zöld, sok növény virágzik, nincs por, messze lehet látni erről a hegytetőről is. Egyik tó közepén az udaipuri maharadzsa vízi palotája áll, másik irányba a várost övező impozáns falak, és a maharadzsa szárazföldi palotája. A délutánt az óvárosban töltöttem, itt láttam először házi elefántokat. Este pedig indultam tovább Jaipurba, ahol a múltkor csak pár órát töltöttem.

Most már hajnalban Jaipurban voltam, több időm jutott a városra is, mert múltkor az ünnepség miatt nem is nagyon néztem szét. A város közepén áll a City Palace, hajdan itt lakott a maharadzsa, ma olyan polgármesteri hivatal féleség. Nem messze innét egy nagyon híres látnivalót, a Dzsantar Mantar csillagvizsgálót találjuk. Nagy területen vannak szétszórva a néhol tekintélyes méretű berendezések, több m magas napóra, a 12 állatövi csillagkép megfelelő hónapbeli irányára tájolt egyéb építmények, és egy rakás olyan műszer, építmény, melyeknek a rendeltetéséről elképzelésem sem volt. Talán az egész terület legizgalmasabb látnivalója az a precíz napóra, mellyel 3 perc pontossággal lehet időt mérni. Még táblázat is készült hozzá, mind a 365 napra, hogy korrigálni lehessen a Nap eltérő magasságából eredő hibákat. A jaipuri nevezetességek gyors végigjárása után volt még időm egy kis kirándulásra is.

Jaipurtól 15 km-re É-ra található Amer. A település szélén áll a maharadzsa palotája, előtte tavak, a tavakban pedig elefántokat fürdetnek. Az állatok élvezhetik a dolgot, folyamatosan csapkodnak a füleikkel, néha pedig trombitálnak. A tó partján hamarosan felbukkan egy kígyóbűvölő is, aki az elefántfürdetést fényképező nyugatiaktól próbál pénzhez jutni. A kígyó egy fonott kosárban van látszólag a furulyaszó csalja elő, de mivel az állat süket, a valóságban a furulya imbolygó mozgása ingerli, fújnia nem is kéne. A palotába fel lehet menni elefánttal, vagy gyalog. Mivel az elefántos útért picit sokat kérnek, én inkább gyalogoltam. Persze az elefántok azért jönnek-mennek, a néha egészen keskeny úton eléggé félelmetes volt, amikor egy-egy nagydarab jószág pár centire haladt mellettem, amikor előzött. Mivel nem túl gyakran moshatnak fogat, a leheletük irdatlanul büdös volt. Mindenesetre az indiai családok kisgyerekei is elkezdtek sipítozni, amikor túl közel ment hozzájuk egy elefánt, ez picit megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok ilyen gyáva. Ráadásul én még csak nem is sipítoztam. Fentről nagyszerű a kilátás Amberre, valamint a környező hegyeken húzódó erődökre, és az őket összekötő falakra. Estére visszamentem Jaipurba, majd egy éjszakai vonatozás után a következő állomás, Jodhpur következett.

Reggel Jodhpurban egy kicsit eltévedtem, rossz irányban indultam el, de azért megleltem a belvárost. Tipikus radzsasztháni város, kis tavak, faragványoktól ékes templomok, néhány mecset, a város szélén húzódó gránit dombon a helyi maharadzsa palotájával. Úgy látszik, errefelé a városokat egy-egy színnel szokás jellemezni. Jodhpurt kék városnak hívják, a házak jelentős részének kék színére utalva. Az eddigi indiai városokhoz képest kevéssé látványos, de érdemes felkapaszkodni a palotához, ha másért nem, hát a kilátás miatt. A bazárban a Magyarországról hozott egy darab ingem mellé, ami már eléggé megviselődött vettem még egyet. Igazi selyeming, 250 Ft-nyi rúpiáért. De nem volt elég ennyi extra kiadás, még étterembe is elmentem, tandori csirkét enni. Indiában a lakosság jelentős része vegetáriánus, bár azt nem tudom, ebben mekkora szerepe van a vallásnak, és mekkora a szegénységnek. A lényeg, hogy utcán nem is nagyon árulnak húsféleségeket, persze van, de körül kell nézni. Én meg elég sok húst eszek, hindu logika szerint lehet, hogy épp valamelyik ősömnek birka, vagy csirke formában újjászületett tetemét…Kellőképpen ki voltam már éhezve valami húsételre, ezért rászántam 100 rúpiát, de nagyon jó volt. További vásárlásom is volt. A vasútállomások csomagmegőrzőiben sokszor problémáztak már, hogy nem veszik be a csomagomat, mert nem tudom leláncolni. Hogy a további gondokat megelőzzem, vettem egy láncot a lakathoz. Mivel letelt az egy hét, már biztos kész van Delhiben a vízumom, ideje visszamenni.

Újabb vonaton töltött éjszaka és ismét Újdelhi nyüzsgő vasútállomásán voltam. A csomagmegőrzőbe leadtam a csomagokat, nem volt egyszerű, egy külön lapot alá is írattak velem, hogy nincs benne sem ékszer, sem pénz vagy egyéb vagyontárgy. Láncom lakattal már volt. Napok óta nem aludtam szállodában, és a sok vonatozásban eléggé lepukkantam külsőleg. Hogy picit korrektebb külsővel állítsak be a követségre, még le is zuhanyoztam, pár rúpiáért, vagy fél óra sorbanállás után volt rá lehetőség. Ezután már tisztán, a tegnap vett új ingben mentem az iráni követségre. Kész a vízum, adtak egy papírt, meg egy címet, hogy hol fizessem be, aztán holnap átvehetem. Minden perzsa tudásomat latba vetve kisírtam, hogy még ma adják oda, mert sietek, egyáltalán nem volt kedvem még egy napot Delhiben dekkolni. A bankot ahol be kellett az összeget fizetni, elég hamar megtaláltam, de ott már olyan kaotikus volt minden, hogy elment vele egy kis idő amíg mindent elintéztem. Még időben visszaértem a követségre, átvettem a vízumomat, és rohantam a vasútállomásra. Nem csak a bankban, hanem itt is csupa káosz az egész, nem is leltem rá a vonatomra, csak az elindulása után. Marad a vasútállomáson éjszakázás. Pedig Kalmár György valamelyik könyvében azt olvastam, hogy Indiában nem lehet lekésni semmit. Hát nekem sikerült…pechemre pont most indult pontosan a vonat. Másnap már nem bírtam magammal mit kezdeni, ismét elegem volt mindenből, de ha már van időm, a Bahái templomhoz elmentem. Érdekes látvány, a modern, lótuszvirágot formázó fehér templom. Most már elértem a vonatot is, a tegnapi jegyet többszöri sorbanállás után sem sikerült visszaváltani, így az elúszott. Meglehetősen nehéz dolog tájékozódni az indiai vasútállomásokon, kiváltképp az olyan nagyokon, mint ez. Általában semmi nincs kiírva, néha van valami menetrend szerűség hindiül, de nincs vágányszám, legtöbbször óra sincs az állomásokon. Viszont a vonat ajtajára ki van függesztve egy névsor, kik utaznak az adott kocsiban. Megnyugtató érzés volt látni a nevemet.

Reggel egészen más kép fogad. Rizsföldek, pálmafák, valami poros vasútállomás. Előle reggelente indulnak a buszok Manaliba. Pára, hőség, mindenütt csepeg minden, aztán fél óra buszozás után a síkságból hirtelen hegy lesz. A busz elkezd kapaszkodni, és órákon keresztül csak megy-megy felfelé. A tágas völgyek szűkebbek lesznek, a lejtők meredekebbek, hamarosan eltűnnek a rizsföldek, később a pálmafák is. Estére Manaliba érünk. Holnap reggel indul busz Lehbe. Minden zöld, minden csupa pára, csöpög az eső - az első nap a Himalájában. Egzotikus növények, soha nem látott fák, madarak, virágok. A falvakban jellegzetes templomok, Siva, Krisna, Visnu, Rámacsandra meg a többiek tiszteletére. Bráhmin papok égetik a füstölőket, a hívek virágfüzéreket visznek, ételeket áldoznak az isteneknek, egy jobb újjászületés reményében. Aztán Manaliban feltűnik az első buddhista templom, ami még nem "igazi" abban az értelemben, hogy tibeti menekültek építették az amúgy hindu területen. De már forog az imamalom, a szél fújja az esőáztatta imazászlókat, néha fel-felbukkan egy bordó ruhás szerzetes.

Aztán hajnalban elindul a busz a kétnapos útra. A sofőr muszlim volt, ezt az ablakban lógó Korán-idézetek rögtön elárulták. Az utasok között is voltak muszlimok, meg egy buddhista szerzetes, és még sokan mások. Európai csak én voltam. Amikor mindenki összejött, indultunk is. A Beas folyócska völgyében Manalit elhagyva már fenyőerdők következnek, később bozótos, majd azt is elhagytuk. Szemerkélt az eső, de ha megállt messze lehetett látni. Az előbbi folyóvölgy a kis településekkel valahol a mélyben volt csak. Minden kanyarnál úgy tűnt, hamarosan elérjük a hágót, ám ez csak nem következett be. Itt-ott nőttek fák, de főleg csak fű, kis virágokkal. Emberi település már nem volt, de viszonylag sok teherautó ment a keskeny úton, én meg minden előzéskor, vagy ha jöttek szembe, azon izgulhattam, hogy elég széles-e az út két járműnek. Nem sokkal később már visszasírtam ezeket a jó utakat. Egyre csak feljebb ment az út, néha a felhők alját súroltuk, és alig lehetett látni a ködtől. Nemsokára azonban elértük a 3980 m-es Rohtang hágót. Csak az összehasonlítás miatt említem meg, hogy Ausztria legmagasabb pontja, a Grossglockner 3797m magas. Szerencsére fent nem volt köd. A hágón túljutva fantasztikus látvány: A Himalája havas vonulatai. Itt már nincs növényzet, csak a kopár sziklák. A lefelé úton már csak fékezni kellett. Khoksar falunál katonai ellenőrzés. Elkérik az útlevelemet, kiírnak belőle pár dolgot, visszaadják. Közben egy étteremben pár rúpiáért meg lehet ebédelni. Természetesen elfogyasztottam első csésze tibeti teámat is, jakvajjal, fűszerekkel. A völgy alján nyárfák, öntözött földek, az első buddhista falu. Aztán feltűntek az első csortenek, az első jakok, Keylong faluban pedig az első kolostor, imamalmaikat pörgető szerzetesekkel. A hágók egyre magasabbak lesznek, az út egyre meredekebb, egyre több helyen nincs burkolva, és a tegnapi trópusi táj emlék lesz csupán. Májá, ahogy a hinduk mondanák - illúzió, amiről még tegnap azt hittem, hogy valóság, mára emlék lett, amit ma gondolok valóságnak holnapra szertefoszlik, mint a felhők a Himalája ormai között. 4000m felett már csak vacogni lehet, pedig ez még mindig csak a kezdet. Ahogy magasabbra értünk elkezdett fájni a fejem, hányingerem lett. Kb. 4500 m-ig vagyok hitelesítve, a fölött már kijönnek rajtam a magashegyi betegségek. A burkolatlan utakon lépésben lehetett haladni, a néhol 60-70°-os szakadékok szélén egyensúlyozva kerülgettük a szembejövőket. Néhol egy-egy rozsdásodó törmelékhalom figyelmeztet, hogy nem mindenkinek sikerült. Csak a sofőr orra előtt lógó Korán-idézetekben bíztam, meg a velünk utazó szerzetes imamalmában. Eleinte még féltem, de aztán már csak a fejem fájt, és fáztam. Már sötét volt, és havas eső esett, amikor megálltunk. Éjszaka egy útmenti táborban - jurtaszerű sátor, forró jakvajas tea campával, sok pokróc, és kibírhatatlan fejfájás. Hajnalban napkelte előtt indulás tovább. Hasonlóan az előző naphoz, egyik hágón túljutva leereszkedünk egy faluhoz, hogy utána még magasabbra menjünk. Most már lehetetlen elképzelni, hova megy az út még felfelé, síkvidéki embernek itt már az ülés is kibírhatatlan kínszenvedés. 5000 m körül van a hóhatár, rideg gránitsziklák, jég, hófúvás, gleccserek. De aztán elérjük a 5360 m magas Tanglanga hágót. Megvan az új magassági rekordom, eddig a 4165m-es Toubkal volt, most vagy 1200 m-el magasabban vagyok, igaz, ezúttal busszal, ráadásul ez nem is hegycsúcs. Azok még magasabban vannak. Két oldalt 7000m feletti hegyóriások, előttünk már a Tibeti fennsík. Túlvagyunk a Himalája fővonulatán. A hágó tetejét a tibeti buddhizmusra jellemző csortenek jelzik, majd elkezdünk végre ereszkedni. Még pár kisebb hágó, az út már burkolva van, és megérkezünk az Indus felső folyásához, Ladakh kapujába. Az első faluban rövid ebédszünet, és késő délután már Ny-Tibet fővárosában Lehben vagyunk. Hamar találtam szállást, rekordáron - 50 rúpia/éjszaka, ezért még meleg víz sem volt, de helyette kellemes hangulatot kaptam, egy hagyományos építészet szerint készült házban. Még rettenetesen fájt a fejem, de nem bírtam ki, hogy a szállodában feküdjek, alighogy lecuccoltam rohantam a belvárosba. Persze túlzás hogy rohantam, hiszen minden lépés kínszenvedés volt. De aztán feltűnik a vár, felette kolostor, imazászlók, szerzetesek. 183 évvel ezelőtt Kőrösi is itt járt. 1820 június 9-én, több hetes utazás után pillantotta meg Leh várát. 1908-ban járt itt Stein Aurél is. Meg Jakabos Ödön. Meg annyi más utazó. Nekem is sikerült. A belvárosban is van egy kolostor, oda beültem egy szertartásra. A szerzetesek recitálják az imáikat, néha megszólalnak a cintányérok meg a gongok. A hívek pörgetik kis, kézi imamalmaikat, közben mormolják a mantrákat. Om mani padme húm. Itt hallottam először. Drágakő a lótuszban. Buddha a megszületett. Már sötét volt, amikor visszamentem a szállásomra.

 

 

III. rész – Ladakhtól Budapestig



Úgy tűnik, a buddhista haragvó istenségek, meg Tibet démonai megkönyörültek rajtam, és a 3 napos viszontagságos út után végre pár órája megérkeztem Leh-be. A buszos utazás meglehetősen kellemetlen volt, a Himalája komolyabb hegy, mint amire számítottam, nem olyan kis Alpok, Kárpátok, Magas Atlasz, mint amerre eddig jártam. 4000 m felet mar eléggé jelentkeztek az oxigénhiány, fáradékonyság jelei, feljebb egyre rosszabbul lettem, a végén mar csak a busz padlóján tudtam feküdni, felájult állapotban. Az 5000 m feletti hágókról nem is maradt más emlékem, mint az ablakból látszódó fehérre meszelt csortenek, imazászlókkal, aztán a motort
kikapcsoltak, es csak gurultunk lefele.

Leh 3524 m magasan fekszik, ezt a magasságot pár nap akklimatizáció után meg lehet szokni. Egy napot még Lehben töltöttem. Felkapaszkodtam a város feletti kolostorhoz. Innen át lehet tekinteni ez egész környéket. Leh Ladakh legnagyobb települése, de csak húszezer lakosa van. A többi település egészen aprócska, sokszor csak néhány házból áll. A város egyébiránt meglehetősen kiábrándító. Kosz, kóborkutyák, lepukkant épületek, a turistákat mindenki mindennel le akarja húzni. Még Ankarában elhagytam a kemping-gázpalackom gázrózsáját, itt végre valami túrafelszerelést árusító boltban sikerült újat venni, így a sok kiló konzervet, amit eddig lényegében potyára cipeltem, már végre elkezdhettem megenni. Pont, amikorra kezdtem megkedvelni az indiai ételeket. Most mar picit jobban vagyok, néhány csésze jakvajas tea egészen helyrehozott, már csak a fejem fáj, meg hányingerem van. Amúgy a jakvajas tea elsőre kimondottan pocsék, de a harmadik csésze után már hozzá lehet szokni. Mindenesetre megfogadtam, hogy otthon is fogok csinálni, csak azt nem tudom, honnan szerzek jakvajat… Csak az a furcsa, hogy sóval és borssal ízesítik, ha ezeket kihagyjuk még finom is lehetne. Lassan elmúlik a fejfájás, hamarosan az étvágyam is megjött. Persze rohangászni nem tudtam, meg a napi 10-12 óra alvás (kb. este 8-tól reggel 8-ig) rendszeressé vált, de a következő napon már el lehetett indulni a kolostorok világát felfedezni.

Reggel bementem a belvárosba, útközben egy kifőzdében megreggeliztem. A gázrózsán kívül vettem még egy kis kompakt fényképezőgépet, egyszerűen iszonyatos volt az érzés, hogy életem eddigi legkomolyabb útjából semmit nem tudok megörökíteni, és potyára cipelem a 8-10 tekercs filmet, így szerény költségvetésemből még erre is kellett tartalékolni. Tegnap este még a Pentaxot is megbütyköltem, az automata funkciók úgy tűnik végleg megszűntek, de manuálisan még állítható, ha a zárszerkezet időzítője jó, akkor azzal is tudok majd fotózni. A közeli bazárban az árusok már pakolják ki a turistáknak szánt jakszőr-pokrócokat, féldrágakő ékszereket, antik buddhista kegytárgyakat. Én mentem tovább a buszmegállóba, ahol rövid várakozás után indult is egy busz Karu faluba. Onnét egy aszfaltozott út haladt a vörössapkás buddhisták fellegvárának számító Hemis Gompába, azon gyalogoltam pár km-t. Az út az Indus felső folyásának hordalékhalmain kanyarog, két oldalt kavicssivatagra (szerír) emlékeztető köves pusztaság látható. A folyó egyik hídján különös állatok jöttek velem szembe. Útleírásokból már rögtön tudtam, hogy Tibet legfőbb háziállatához, a jakhoz van szerencsém. Hát, így elsőre nem egy megnyerő figura, de a hegyek között nyilván hasznos.

Szerencsére hamar felvett egy autó, bár nem is stoppoltam, így könnyen eljutottam egészen a kolostor kapujáig. Belépve egy nagy udvarra jutunk, körben a kolostori épületek. A templom az én ízlésvilágomnak meglehetősen rideg és félelmetes. A hindu templomok életörömmel teli szobrai, napfényes udvarai, tavacskái után a szűk, sötét helyiségekben elhelyezett, nyomasztóan nagy Buddha-szobrok, a falakon vicsorgó haragvó démonok engem inkább elijesztettek. Tavasszal az udvaron rendezik meg a messze földön híres tavaszköszöntő ünnepséget, a Csam-fesztivált. Ilyenkor Ladakh egész területéről érkeznek ide a lámák és a zarándokok egyaránt, maszkokban, díszes ruhákban végzik el a szertartásos táncot, melyet a jellegzetes, hosszú trombitaszerű hangszerek dörmögése kísér. A nagy kolostor felett még áll egy kisebb épülettömb is, oda még felsétáltam.

Az út leomlott sziklák között kanyargott, alatta kis patak robajlott, a partján miniatűr, ám annál szebb virágok élvezték a rövid nyarat, a távolban gleccserek, és a panorámába mindig belekerült 1-2 csorten, és kolostor is. Zarándokokat is láttam, magánosan kapaszkodtak fel a legmagasabb sziklafal tetején lévő csortenekhez is. Meg szerzeteseket, magányos remetéket is, akik lakatlan sziklák között, alig járt ösvényeken bandukoltak a kolostoraik között. Fent, a kis kolostorban (a nevét azóta sem tudtam meg) éppen végéhez közeledett egy szertartás, az előbb emlegetett trombiták, gongok, dobok félelmetes hangja betöltötte az épületeket. Az idő viszont gyorsan telik, és eléggé fáradékony is voltam, ezért sokat nem tudtam maradni.

Visszafelé egy angol lánnyal együtt stoppoltunk, szintén a kolostorban volt. Mint később kiderült, szomszédos szállodában lakunk Lehben, így lényegében elkísértük egymást. Leh központjában meg is vacsoráztunk, és egy kicsit még sétáltunk. Érdekes, hogy az utakat itt is nyárfák szegélyezik, ez valahogy nagyon jellemző a selyemút országaira, Irántól Ujguriáig mindenfelé ez van, és egyúttal élesen különbözik India többi részének trópusi fasoraitól.

Következő nap a Thikse község melletti erőd, és a kolostor volt a cél. Hemisz felé buszozva ezek mellett már tegnap el is mentem, igazából, akkor találtam ki, hogy itt is meg kéne állni, mert otthon jobbára csak a híres hemiszi gompáról (kolostor) lehet olvasni. Először a thiksei kolosorhgoz kapaszkodtam fel. A gelukpa (sárgasapkás)-szerzetesek legnagyobb ladakhi kolostora, egy hegy tetején. Lenyűgöző látvány. Középen, egy kívül vörösre mázolt épületben őriznek egy több emelet magas ülő Buddha-szobrot. A földszintről csak a lábait látni, ha az arcára is kíváncsi valaki, fel kell kapaszkodni a harmadik emeletre, a szobrot galériaszerűen veszik körbe az egyes szintek. Thikse ma is virágzó szerzetesi közösségnek ad otthont.

Régen szokás volt, hogy minden elsőszülött gyermeket kolostorba adtak. Ott élt, tanult a szerzetesekkel együtt. Ha felnőve nem tetszett neki, családot akart, visszamehetett a "civil" életbe. Aki komolyan gondolta, maradt. Még ma is sok gyermeket adnak kolostorokba, ahol tibeti nyelven tanítják őket, lényegében a kolostorok a nemzet őrzői. De nem csak gyermekként lehet bekerülni. Később is bárki, bármikor beléphet, akár ideiglenesen is, hogy a vallást tanulmányozza. Viszont a legrövidebb idő, amit lehet, az 3 nap. Azt azért mindenki kibírja, ha több időm lett volna, egy ilyent én is bevállaltam volna. Aztán, ha akar, visszamehet a civil életbe. Sokan azonban minden világi csábítás ellenére végleg a kolostort választják.

Az épületegyüttes tetejéről már látszott a következő célom, a shheji erőd. Pár km buszozás, és ott is voltam. Az úttól mani falakkal szegélyezett ösvényen lehet felkapaszkodni a XV. sz-i romokhoz. A mani falak, lapos kövekből, évszázadok alatt összehordott falak, a helybeliek az Om mani padme hum mantra írásjegyeit vésik a kövekre, és hálaadásként viszik egy-egy szent helyre. A vár Leh királyainak nyári rezidenciája volt, a hagyomány szerint a királynőknek a várban kellett megszülniük gyermekeiket. Az egész épület ma már eléggé romos, de a tetejéről nagyon szép a kilátás az Indusra, az előppi thiksei kolostorra, és a környező, hóborította hegyekre. Innen már megállás nélkül buszoztam vissza Lehbe.

Érdekes, hogy a nagy magasság miatt, mivel a levegő jóval ritkább, ezért a hőmérséklet-kiegyenlítő szerepe is csekélyebb, az árnyékos és a napos területek között nagyon nagy hőmérsékletkülönbségek lehetnek. Egy utca árnyékos oldalán még elkelne egy pulóver, de a napos oldalon le lehet égni. Így igazából sosem tudtam eldönteni, melyik oldalon menjek, legjobb talán a nyárfasorok alatti utakon, a félárnyékban. Másik érdekesség, hogy napnyugtakor a völgyekben már besötétedik, de az esetenként több km-el magasabbra nyúló hegycsúcsokon még süt a nap, valami földöntúli ragyogást kölcsönözve a várost övező hegykoszorúnak.

Következő nap Lehtől északra, a Szpitok kolostor volt a cél. Mivel ez alig több 10 km-nél, nem kell korán elindulni. Az út az Indus mentén kanyarog, a főúttól balra egy leágazással érhető el a kolostor. A szpitoki kolostor az egyik legősibb ladakhban, több, mint ezer éve építették. Egyszer, a 90-es évek elején ment egy sorozat a Duna-TV-n, Selyemút címen, ott egy teljes részt szántak neki. Híresek a szpitoki tekercslépek (tankák), de maga az épület hasonló az eddigiekhez, az én ízlésemnek meglehetősen rideg. A kolostor melletti faluban megebédeltem, a szokásos campa, tésztával és indultam vissza Lehbe.

Az ideút annyira megviselt, hogy este Lehben képes voltam a repülőjegy-irodában megkérdezni, mennyi a jegy Delhibe, de mivel irreálisan magasnak találtam a buszozás párszáz rúpiájához képest, inkább marad a busz. Remélem a Zodzsi-La hágó picit kellemesebb lesz majd Srinagar irányába, mint amin elfele jöttem.

A napok gyorsan teltek, hamar eljött az idő, amikor indulni kellett. Ez az utolsó napom Lehben, holnap tovább kell indulni, hiszen hosszú az út még hazáig. Az egész napot a városban töltöttem. Legelőször újra felkapaszkodtam a palotához, majd a kolostorhoz. A palota Leh hajdani királyainak a székhelye, ma is a volt uralkodócsalád tulajdonában van, de mivel nincs pénzük tatarozni, meglehetősen romos, mostanában kezdik felújítani. Még tovább, csortenek mellett elhaladva jutunk a kolostorhoz. Sajnos épp zárva volt, így nem tudtam bejutni, bár az elmúlt napokban láttam pár kolostort már. A kilátás viszont felejthetetlen, körben hegyek, alattam Leh városának vályogházai.

Péntek lévén délben lementem a központban lévő mecsethez, déli imára. Különös hangulata van a ladakhi mecseteknek. A környezet buddhista ízlésvilága teljesen rányomja bélyegét az iszlám imahelyre is, a másutt szokásos kék-zöld árnyalatok helyett, piros alapon aranyszínű indák. Akár buddhista kolostorban is lehetnénk, pirosra festett faoszlopok tartják a mennyezetet, a buddhista sárkányok absztrakt növényindákká szelídülnek, de az egész összhatása hasonló.

Délután még a város hatásában álló sztúpához sétáltam el. A házak után öntözött földeken kellett keresztülgyalogolni, többször meg is álltam. Néha egyik fordulóban felmálházott jakokkal találtam szembe magamat, de lassan kezdem megszokni őket. A sztúpa közelében áll egy kínai stílusú buddhista templom, teljesen más, mint a tibeti buddhizmus templomai, talán a helyi kínai közösség használja. A sztúpában (Magyarországon Zalaszántó közelében láthatunk ilyet) a hagyomány szerint Buddha valamely testrészének maradványait rejtik. A zalaszántóiban állítólag egyik hajszála van beépítve. Innen visszasétáltam a városba, a buszpályaudvaron megvettem a holnapi jegyet Srinagarba, és az estét a városban bóklászással töltöttem. A szokásos sós-vajas tea, campa, valami kifőzdében helyi tésztaételek vacsorára. És még egy tapasztalat: a tibeti lányok sem olyan rondák, mint ahogy sokszor olvashatjuk, sőt akad egy-két kimondottan szép is. Igaz, nem olyan paradicsomi a helyzet, mint Omar Khajjam Perzsiájában, de azért megteszi. Kár, hogy hamar öregednek, es mar 30 evesen öregasszonyok.

Reggel a szállodából kisétáltam a buszokhoz, hamar megtaláltam a srinagari járatot, kevésbé hamar, de egyszercsak el is indultunk. Ismét egy több napos buszozás következett, hágók, szerpentinek, sziklák, csortenek, sztúpák, jakok, katonai ellenőrzések. Az út a szpitoki kolostorig már ismerős, de egy darabig utána is követtük az Indus felső folyását, kezdtem azt hinni, ez egy kellemesebb utazás lesz, mint az idejövet. Aztán egyszercsak vége lett az aszfaltozott útnak, a busz valami valószínűtlen kőösvényen nekivág egy sziklafalnak. A völgy egyre szűkebb, az út egyre meredekebb, a busz hangja egyre rekedtebb. Ez így megy egy darabig, az alattunk lévő falvak kis játékházaknak tűnnek, korlát nincs, szembejövő forgalom van, fék ki tudja… Egy órát billeghettünk így, amire nagy nehezen kiértünk egy fennsíkra, ismét többé-kevésbé jó utak, és pár óra múlva Lamayuruba érünk.

A lamayurui kolostor művészettörténetileg is érdekes, tájképileg is, egy fantasztikus sziklaképződmény tetején áll, de nekünk, magyaroknak más miatt is ki kell emelni a nevét. Kőrösi, amikor a Himalájába érkezett itt pihent meg pár napra, mielőtt továbbutazott volna. Ő velem pont ellentétes irányba ment, Srinagarból Lehbe, tehát ami nekem utolsó város, neki ez volt az első kolostor. Így amíg a busz utasokra várt, és ebédszünetet tartottunk, én egy röpke látogatásra benéztem a kolostorba. A szokásos sötét, zordon, mogorva termek, dühöngő istenek, békés szerzetesek.

Az út tovább kanyargott a hegyek között, az Indust már elhagytuk, most a Suru folyó völgyében haladtunk. Estére értünk Kargilba. Mondták, hogy szabadprogram, hajnalban indulunk tovább, mivel sötétben életveszélyes volna továbbmenni. Gondoltam, hogy az eddigi tapasztalatok alapján nappal is az lesz, de mindegy. És ekkor gyanútlanul kiszálltam a buszból. Az etnikai határt már elhagytuk, Lamayuru óta már egyre inkább muszlim falvakon haladtunk keresztül, bár itt-ott még akadtak buddhisták is. Úgyhogy a minaretek látványa már nem lepett meg. Esti imára akartam benézni egyik mecsetbe, és lám, a kapu felett az Iránból ismert vallási vezetők: Khomeini és Khamenei Ajatollahok köszöntöttek. Bent a mecsetben a hívek imakövekkel imádkoztak, hát bizony, nagyon úgy tűnik, ez egy síita település lesz, a buddhista Ladakh, és a szunnita Kasmír között. Mind később kiderült ez a vidék egy síita nép otthona.

És akkor hajnalban kezdődik talán az eddigi legkeményebb buszozásom. Sötét van, a sofőr összeszedi a jónépet, indulunk. Alattunk a Suru folyó, felettünk hegyek, itt-ott katonai ellenőrzőpontok. A folyó túlsó fele már pakisztáni megszállás alatt áll. Már hajnali szürkület van, amire elérjük a Zodzsi-La hágót. Az eddigiek után nem kimondottan magas, 3529 m. Az abszolút magasság tehát nem túl nagy, sőt himalájai viszonylatban kimondottan alacsony, voltam ennél 2ooo m-el magasabban is. Fizikailag itt már nem volt bajom, viszont a legnagyobb relatív magasságkülönbség, amit valaha láttam, itt volt. Az út legmagasabb pontja 3529 m, a völgy
alja 1ooo m körüli, több, mint 2 km mély szakadék az egész. Átlag 60-70 fokos szögben lefelé. De néhol lényegében 90 fokos sziklafalban vezet az út. Márha útnak tekinthető ez a 2 m széles, sziklafalban kialakított perem. Természetesen aszfaltburkolat, korlát, egyéb luxusdolgok mellőzve, mindez hajnali 5-kor, világítás nélkül, szakadó esőben, amitől már amúgy önmagában is elegem van. Olyan tragacsokkal, amik otthon az Alföldre sem kapnának forgalmit. Ha két jármű találkozik, a gyengébb tolat a legközelebbi helyig, ahol kerülni lehet egymást. Hátborzongató érzés volt billegni a buszban, amikor egy-egy nagyobb kövön ugrattunk át,
lent a 2,5 km-es feneketlen melységben a Driss folyó meg csak kis cérnaszálként kanyargott. Hangulatfokozónak itt is láthatunk itt-ott a sziklákon fennakadt rozsdakupacokat, hajdani utasaik könnyen lehet, hogy – pusztán természetvédelmileg is fontos módon – a himalájai hópárducoknak szolgáltak ritka csemegéül, merthogy hegyimentők nem hoztak onnan ki senkit, abban szinte biztos vagyok.

Külön érdekesség, hogy az autók, buszok, teherautók ablakain ki sem lehet látni, mert tele van pingálva a sofőr vallásának megfelelő emblémákkal. Így pl. a muszlim sofőrök ablaka Koránidézetektől ékes, képek
fityegnek a Mekkai, Medinai mecsetekről, síita sofőröknél meg Khomeini Ajatollah is ott lóg vagy három példányban, esetenként Khamenei Ajatollahhal, és az iráni vallásügyi miniszterrel egyetemben. Lényegtelen, hogy a sofőr ki sem lát, a lényeg, hogy a Koránidézeteket lássa, akkor Allah úgyis megvédi. Hindu sofőröknél ugyanez pepitában, idézetek a Védákból, a sofőr orra előtt valami sokkarú isten táncol, vagy éppen a Gangesz vizéből kiemelkedő Síva meditál, netán Krisna furulyáz Radharáni társaságában. Egyszerű a helyzet a szikh sofőrökkel. Náluk egységesen legnagyobb tanítójuk, Nanak Guru integet kifele. Buddhistáknál valami vicsorgó, koponyákkal feldíszített haragvó isten pörgeti a tan kerekét, a sofőr meg egyik kezével az imamalmát pörgeti, másikkal meg a kormányt. A kevés keresztény sofőr ablakaiban Jézus indiai inkarnációja, Christus Guru ül
lótuszülésben, buddhai kéztartással. Szóval valahogyan így néz ki egy buszozás a Himalájában.

Ezután az út egy leírhatatlanul szép völgyön vezetett keresztül. Még kiskoromban David
Attenbourghnak valamelyik könyvében olvastam egy leírást a Kali Ghandaki völgyről. Én attól Ny-ra jöttem (az már Nepálban van), de a leírás erre is igaz. Legfelül kopár sziklák, gleccserek, alatta havasi rétek, legelésző fekete-szőrpamacs jakokkal, a 3000 m alatti völgyekben virágzik a nálunk csak a Jeli-arborétumból ismert Rhododendron, fenyvesek, aztán még lejjebb bambuszerdők, művelt földek. Szakad a monszuneső, megérkeztünk Kasmírba. Jetivel nem találkoztam, úgyhogy a nagy rejtélyt nekem sem sikerült megfejtenem.

Miután sikerrel túléltem a Zodzsi-La hágót, már Kasmírban jártunk. A "boldog völgy" ahogy az útleírásokban olvashatjuk. Fogalmam nincs, ki találta ezt ki, azt sem tudom miért, de nem sok igazság van benne. Nagy Sándor óta immár két és fél ezer éve folyamatos háború dúl itt. Jelenleg épp a pakisztániak szeretnék elfoglalni. Nem igazán tudom, mi maradna Ladakh kolostoraiból, ha az afganisztáni Buddha-szobrokat szétlövető tálibok kezére kerülne a vidék. A hegyekből kiérve hamarosan megérkeztünk Srinagar városába. Végre Srinagar. Örülök, hogy vége a hegyeknek, most már biztonságban érzem magam.

Rögtön a buszmegállóban találtam egy bácsit, akinek a hajóján kaptam 50 rúpiáért egy szobát. Srinagarról mindenekelőtt azt kell tudni, hogy rengeteg tó, folyóág közé épült a város, hasonlóan, mint Velence a tengeri lagúnákra. Titulálják aztán ezért Kelet Velencéjének is. A lakosság jó része a folyóágakon ringatózó lakóhajókon tölti mindennapjait. Sokan kiköltöznek a szárazföldre, a hajót pedig kiadják turistáknak. A másik, amit Srinagarról tudni kell, hogy a hírekből ismert Kasmír tartomány székhelye. A feszültség a muszlim lakosság és az indiai katonaság között lépten-nyomon érezhető. Minden utcasarkon géppisztolyos katonák ácsorognak, az utcákon átlag félóránként katonai gépkocsik járőröznek, időnként egy-egy katonai konvoj halad keresztül a városon. Emiatt aztán turista alig akad. Lakóhajóból annál több van. A bőséges túlkinálatnak aztán az az eredménye, hogy az elvben drága "luxusszállók" fillérekért kivehetők. Amint egyetlen külföldiként kikecmeregem a buszból, rögtön vagy öten körbeálltak, jobbnál-jobb lakóhajót kínálva. Végül egy középkorú bácsinál kötöttem ki, 50 rúpiáért. Egészen közel volt a hajója, amin én voltam az egyetlen vendég, de még mindig örülhetett, hogy egyáltalán van valaki balek, aki ilyenkor Kasmírba jön. Alighogy lecuccoltam, bemutatott a családjának, volt két fia, meg egy 19 éves, igencsak szemrevaló lánya. Délután besétáltam a belvárosba. Műemlék nincs sok, a fő érdekesség a sok hajó. Picit tényleg Velencére emlékeztet, mondjuk márványpaloták helyett fa hajókkal. A gondolát sikaráknak nevezett csónakok helyettesítik. Érdekes a mecset, ami teljesen buddhista hagyományok szerint épült, külsőre valami kínai pagoda benyomását kelti. Másik érdekesség, hogy gyönyörű szépek a lányok, talán egész Indiában itt élnek a legszebbek. Az egyik kisebb hegy tetején egy hindu szentély emelkedik, érdemes felkapaszkodni hozzá, onnét belátni az egész várost. Az éjszaka meglehetősen romantikusra sikeredett a Dál-tavon imbolygó hajón, a tulaj, felesége, fiai és a lánya társaságában. Teáztunk, szívtuk a vizipipát, beszélgettünk, és közben alig egy karnyújtásnyira halkan hullámzott a Dál-tó vize.

Kasmír lenyűgöző. A kasmíri lányok a legszebbek, akiket valaha is láttam. Olyan szinten, hogy egy másodosztályú kasmíri lány is nagyságrendekkel felette áll még Iszfahán legszebb perzsacicájának is. Srinagart nem hiába hivják az iszlám világ Velencéjének. Hegyek, erdők, virágok mindenfelé, folyók, tavak
útvesztője, mesebeli hajókákkal, mecsetek, minaretek, es a Föld legszebb lányai... mi kell meg? Alighanem a vicsorgó buddhista démonok rideg világa után ez maga a földi Paradicsom, amiről a perzsa költők szónokolnak verseikben. Azt hiszem, kezdem érteni, miért harcolnak érte mar annyit évezredek óta. Egy szépséghibája van a dolognak csupán: full extrán van katonákkal. Ha egyszer egy geográfus készítene katona/négyzetkilométer sűrűségtérképet, tutira befutó helyen lenne. Minden falu elején-végén check pointok, 1oo m-enként géppuskafészkek, félóránként katonai konvojok dübörögnek.

Másnap reggel mentem a buszpályaudvarra, hogy továbbmegyek Pakisztánba. Mondták, hogy oda ugyan nem, mert a testvéri jószomszédság miatt csak egy határátkelő van nyitva, ahhoz pedig előbb Amritsarba kell menni. Oda ment is hamarosan busz. Már Lahore-ban olvastam az interneten, hogy 2 nappal ezután Srinagarba látogatott az indiai miniszterelnök, akinek ugyancsak meleg fogadtatásban volt része. Fel akarták robbantani az autóját, de valami hiba miatt ez nem jött össze, helyette negyven másik ember robbant fel, de a miniszterelnök túlélte a srinagari látogatást.

Elhagyva Srinagárt egy darabig a kasmíri völgyben haladtunk. Hamarosan viszont újra hegyek következtek. Eleinte kisebbek, majd egyre nagyobbak. A Pír-Pandzsál, a Himalája legeslegnyugatabbi, kis kiszögellése. Még egyszer, most már utoljára hegyek. Aztán Pandzsáb állam - pálmafák, rizsföldek, szakadó monszun, hőség, pára, a kolostorok világa valóságból emlékké vált, egy álmom pedig valósággá. Már elmúlt éjfél, amire Amritsárba értem. Egy riksával elmentem az Arany templomhoz, ahol még ilyenkor is várják a megfáradt utazókat. Lezuhanyoztam, és két óra körül kimentem a templomhoz. Körülötte még ilyenkor is áramlottak a hívek. Különleges hangulata van ilyenkor. Éjszaka, az Aranytemplom kivilágítva, és folyamatosan zajlik a pradaksina, a szentély körüljárása, igaz, kevesebben, de a szikh hívek egy percre sem hagyják magára templomukat. Másnap még maradtam Amritsárban, bevásároltam indiai fűszerekből, néhány kiló teából, meg lófráltam a városban. Rákövetkező nap mentem Lahore-ba, a határátkelés kicsit egyszerűbb volt, mint idejövet. Még Amritsárban kaptam egy másik szállodacímet Lahore-ban, ezúttal azt próbáltam ki. Kellemes hely, bár picit messze esik a belvárostól. Egy napot maradtam itt, és vonatoztam tovább.

A következő reggel már az ország É-i részén ért, Rawalpindiben. A városban sok látnivaló nincs, viszont jóval olcsóbb, mint a 20 km-re lévő modern főváros Islamabad, ezért jó kiindulópont a környék megtekintésére. Egy napot érdemes rászánni Islamabádra. Modern város, derékszögű utcákkal, hatalmas távolságokkal. Egyetlen komolyabb nevezetesség a Faiszál mecset, modern vonalú, hatalmas épülete. Újabb egy nap az ősi Taxila romjai. Hajdanában buddhisták lakták a környéket, a szobrokat, pénzeket egy múzeumban gyűjtötték össze. Az épületek romjai hatalmas területen szóródnak szét, lehet sétálni, de tömegközlekedéssel is lehet menni. Ez főleg teherautókat jelent, háromszor annyi emberrel megpakolva, mint amennyi első ránézésre felférne. Taxila romjaitól pár óra buszozás a messze földön híres-hírhedt Peshawar, az afgán határváros. Már az odaút is jól kezdődött. Felszállva a buszra rögtön beszélgettek, mint minden külföldivel, ahogyan az itt szokás. Magyarország a helybeliek tudatában meglehetősen alulpreferált része bolygónknak, magyaráztam, hogy valahol Ukrajna mellett. Ez aztán futótűzként tovaterjed, mire a busz túlsó végéből valaki elkezd kiabálni, hogy Ponyimajetye po russzki? Az örömteli -Da után kiderült, hogy még anno harcolt a polgárháborúban, állítólag nagy mudzsaheddin volt a bácsi, szerintem inkább mindig azon az oldalon állt, ahol épp fizettek neki. Ahogy kinézett, az alapján azt nem vonom kétségbe, hogy tényleg harcolt-e. Egészen Peshawarig beszélgettünk, közben több olyan útitárs is akadt, akik valamennyit tudtak arabul. Ennyi bemelegítés után a peshawari buszállomáson már automatikusan arabul kerestem a szálloda utcáját. Rögtön az első embertől. Nem szól semmit, átölel, rendel egy kancsó teát, és tört arabsággal kérdi, mi járatban vagyok. Elmesélem. Tea után felrak a megfelelő buszra, kifizeti a jegyet. A buszon szóltak, amikor megérkeztünk a vasútállomáshoz, onnét már gyalogoltam. Hamar meglett a szálloda, de már sötétedett, nem tudtam messze menni. Másnap jött az igazi városnézés. Konkrét nevezetesség, az nem sok akad, de a hangulat…amióta a Talibánt kirakták Afganisztánból, az Al Kaida errefelé tette át a székhelyét. Peshawartól kb. 40 km az afgán határ, de a városban néha már az az érzésem volt, hogy akár már Afganisztánban is lehetnék.

Legizgalmasabb talán a fegyverbazár. A szállodából szervezett taxival lehet elérni. Itt aztán minden van. Kalasnyikov, aknavető, kézigránát, földről indítható hőkövetős légvédelmi rakéta, vállról indítható rakéta, meg amire még Afganisztánban szüksége lehet az utazónak. Egylövetű durrantós puska, amilyen a jól felszerelt pakisztáni katonáknak is van már akár 10 dollártól. Az emberiséget a sátán karmai közül megmentő Oszama sejk kepei díszítik a kirakatokat, az emberek végtelenül kedvesek (egyúttal naivak is), alig fogadnak el valahol pénzt. Persze annak is szerepe lehet ebben, hogy arabul beszéltem velük. A városban elég sokan beszélnek arabul, és ha megkérdezték mivel foglalkozom, hát picit bajban voltam. Az egyetemi hallgató arabul tálib, ezzel másfelé nincs is gond, de pont Peshawarban. Hát itt mást is jelent. Amikor mondtam nekik, hogy tálib vagyok, nem egyszer félreértették, miszerint bizonyára Dzsihádra jöttem Afganisztánba, rögtön meg is hívtak teára, gyümölcslére, vagy éppen ebédre. Az irigykedő szomszédnak pedig büszkén magyarázták, hogy újdonsült ismerősük megy Kabulba, júeszarmi ra-ta-ta-ta. Közben mutatta is. Két napot maradtam ebben az egzotikus városban, ahol még a dollárt sem váltják (legalábbis kb. a negyedik pénzváltónál sikerült váltanom).

Ez volt talán az egész utazás megkoronázása, és az utolsó komolyabb állomás, bár otthon még tervben volt Afganisztán is, de arról – többek között a peshawari afgán konzulátus tanácsára – kénytelen voltam lemondani. Sajnos nem tudtam továbbmenni, hangsúlyoznám, nem a saját gyávaságom miatt, hanem Peshawartól É-ra kell katonai engedély, amihez kérik a magyar nagykövetség hozzajarulását. T. külképviseletünk dolgozói Islamabadban pedig nem nézték ki belőlem, hogy keresztül tudom szelni Afganisztánt, nem voltak hajlandóak ajánlást kiadni. Így Pakisztán felé megyek Iránba. Sajnos így a korona nem került fel eddigi útjaim tetejére, de azért a szívemben örökké él a remény, hogy egyszer majd - Kőrösi, Vámbéry, Stein Aurél után – én is keresztülszelhetem a hírhedt Khyber hágót.

Így innentől már csak haza kell érni, hosszabb időre már sehol nem tervezek megállni. Mindenek előtt visszatértem Rawalpindibe. Ott egy napot maradtam, bevásároltam teákból, és éjszaka mentem tovább Multánba. Onnan Quetta, aztán buszozás az iráni határra, és 4 nap múlva már újra Perzsiában voltam. A tranzit vízum most is csak egy hetet engedett, meg sem álltam Iszfahánig, ahol két napot maradtam, a sok buszozás-vonatozás után újra szállodában aludtam. Akárhányszor jövök vissza Iszfahánba, mindig megbabonáz. De azért mindig vannak új dolgok is. Ezúttal a város Ny-i határában álló Zoroasztriánus sírtoronyhoz mentem el. Az épület fenn van egy hegy tetején, ahonnét nagyszerűen be lehet látni egész Iszfahánt. Egy hatalmas, nagy zöld folt, a sivatag közepén. A zöldből itt-ott kibújnak a mecsetek türkiz-kék kupolái, és minaretei. Visszafelé útbaejtettem a Lengő minarateknek nevezett látványosságot. Ez nem más, mint egy mecset teteján álló két kis minaret. Ha az egyikbe felmásznak, és elkezdik előre-hátra mozgatni, a mellette lévő másik is bemozdul, amit a tetején lévő csengők csilingelése jelez. Fent a mecset tetején, a minaretek aljában volt egy fiú, akinek egy magyar nyelvű HVG volt a kezében. Gondoltam, valami Magyarországon tanuló perzsa diák lehet. Oda is mentem hozzá, hogy tud-e magyarul? Mondta, hogy persze, hiszen magyar. Hamarosan előkerült az útitársa is. El kell még mondani, hogy én pedig a Peshawarban vásárolt afgán ruhámban voltam. A körülöttünk álló perzsák persze csak ámultak-bámultak. Azt észlelték, hogy nem nyugati (értsd angol, francia) sem pedig általuk ismert keleti (perzsa, urdu, arab) nyelvre nem hasonlít, ahogy beszélünk. Oda is jöttek, Tiborékat megkérdezték milyen furcsa nyelven beszélnek ezzel az afgánnal. Mire elmesélték, hogy magyarul, és nem afgán, hanem magyar, akárcsak ők.

A következő megálló Keshán volt, az iráni szőnyegszövés egyik központja. Az óváros szélén találtam egy kis szállodát, és indultam is a sikátorokba. A bazár, és a benne rejtőző khánok, karavánszerájok még iráni viszonylatban is kimondottan szépnek számítanak. A mecsetek már inkább a perzsa átlagot hozzák, de bőven el lehetett ütni az időt, egyszer majd talán lesz lehetőségem itt is több napot eltölteni. Bár ez szinte minden helyről elmondható, amerre megfordulok. Másnap reggel mentem tovább Qom városába, ami Irán talán legfontosabb vallási központja. Itt nyugszik ugyanis Fátima, Mohamed Próféta leánya, az első imám, Ali felesége. A mecset az egyik legkáprázatosabb iráni sírmecset. Az egész belső teret a síita-perzsa építészetre jellemző tükörmozaik borítja, valami egészen valószínűtlen, földöntúli csillogással borítva be a szent sírt. A külső falakat színes csempék díszítik, minden négyzetcentiméter díszítve van, egy picurka darab sem maradhatott ki. Az egésznek a két nagy és sok kicsi kupola valamint a 6 minaret ad egy igazán mozgalmas összhatást. A mecset-komplexum előtti téren kegytárgyárusok – Koránokat, imafüzért, a síiták által használt imaköveket, és sok egyebet is lehet itt venni. Egy közeli étkezdében ettem egy adag kebabot – ez egy tipikus, iráni étek, nyárson sült húsgombócok, sült paradicsom, rizskörettel – és irány a buszpályaudvar.

Este utaztam Teheránba, onnan Tebrizbe. Tebriz érdektelen hely, 1974-ben egy földrengés 100%-ban összedöntötte, csupa modern épületek, a városfalnak egy része maradt csak fenn, valamint egy mecset. A városi múzeumba itt is sikerült helyi áron bejutnom. A nap java részét azonban csak céltalan lófrálással tudtam eltölteni, az isztanbuli busz csak este 11-kor indul. Hajnalban értünk a török határra, újra az Ararát, aztán Kelet Anatólia sztyeppéi, majd egy újabb éjszaka, és reggelre már a Boszporusz partjára értünk. Keresztül mentünk a hídon, és közel két hónap után ismét Európában voltam. Következő nap Szófia, majd az utolsó reggel: Belgrád. Dél körül már Szabadkán jártam, hamarosan volt Szegedre busz. Most már nagyon közel voltam kis hazánkhoz, ez abból is látszott, hogy a buszos megpróbált 200 Ft-al átkenni. Aztán Szegeden szívtam még a vonattal, mert a pesti gyorsot épp lekéstem, IC-re meg nem volt elég forintom. Dollárt nem akartam visszaváltani, rúpia meg nem kellett nekik, marad a várakozás pár órán keresztül. Végülis estére sikerrel hazaértem.


*****************************************************************

köszönet Lengyel Lacinak, hogy megosztotta velünk élményeit! :-)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Kemadrin Leszelm

(Leszelm, 2019.09.04 03:59)

Prix Du Cialis 5 Mg En Pharmacie [url=http://kamagorder.com][/url] Cialis Online Fromcanada