Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Közel - Kelet útleírás, 2002

2010.03.02

 

szerző: Lengyel László

I. rész : Budapest-Damaszkusz

2002. június 25-én indultunk négyen. 13:10-kor indult a vonat a Keletiből Lőkösházára. Azért ilyen későn, mert délelőtt nekem még vizsgáznom kellett, ezt úgy intéztem, hogy azért az utazásba se kavarjon bele.

Röviden a résztvevőkről: négyen indultunk, aztán kinek meddig bírta a szabadsága, egyre fogyatkoztunk, a végére teljesen egyedül maradtam. (Ezért jó egyetemre járni : jó hosszú a nyári szünet). Szóval: Csaba (30 éves, evangélikus pap), Tamás (25 éves, kémiatanár), mindketten a Dunántúlról. Béla (40 éves, biztonságtechnikus) miskolci haver, s végül Laci (azaz én, 24 éves, leendő geológus). Van még egy Roland is (28 éves, Mekkát, Medinát. Meshedet megjárt hadzsi), de vele csak pár napot voltunk együtt Damaszkuszban, aztán ment Iránba.

Sok teendőm ellenére a pályaudvarra meglepően korán kiértem, a vonat indulásáig még majd' tíz perc volt, ez még arra is elég, hogy sorbaálljak, és ne kelljen bekéredzkedni a sor elejére mint általában. A megbeszélés szerint a vonat utolsó kocsijánál találkoztam is Tamással. Csaba sajna lekéste a Szombathelyről jövő vonatot, neki előbb el kellett menni Szombathelyre, onnan remény szerint 5 perc múlva fut be az Intercity-vel, tudom meg Tamástól, aki mindezt telefonból tudja Csabától. Inn sha Allah a MÁV ezúttal precíz, pontos volt a szombathelyi IC, Csabának kb. két egész perce maradt az átszállásra, ami bőven elég volt, a jegyet mi már neki is megvettük. Szolnokig nem történt semmi érdemleges. Negyedik utitársunk, Béla ott csatlakozott hozzánk, a változatosság kedvéért ő is majdnem lekéste a vonatot. Aztán a határig már tényleg nem volt semmi. Itt egy újabb meglepetés fogadott bennünk: Idáig belföldi jeggyel jöttünk, mert olcsóbb, mint a nemzetközi. A pénztárosnál kiderül, hogy a repülőkhöz hasonlóan, valami hivatalos ökörség miatt a menettérti jegy olcsóbb, mintha csak egyirányba mennénk, ezért olyant vettünk Aradig, a helyjegyet természetesen megspóroltuk. A kaller kicsit kinlódott is rajta, meg azon is, hogy a diákigazolványom (a magyar) cafatokban van, ki van belőle törve pár darab, így meg nem szabályos - de érvényes, és ez a lényeg.

Aradról 23:30-kor megy a legközelebbi bukaresti vonat, amire a jegy 459 000 lej volt. Ja, 1 HUF=127 lej, 2002.06.26. Sajnos ilyenkor már csak rapid vonatok mennek, olcsóbb (a menetrendben Acc.-al rövidített) majd csak reggel megy Bukarestbe. A vonat egész korrekt volt, a fülkében csak mi négyen utaztunk. Délelőtt kb. menetrend szerint érkeztünk meg Bukarestbe, amit én már rettenetesen unok, de ezúttal muszáj volt erre jönni. Én spec. Sokkal jobban szeretek Szerbia - Bulgária felé utazni, olcsóbb is, meg számomra otthonosabb is. Ezen kívül pl. Szófiában (София) várakozni az átszállásra sokkal szórakoztatóbb, mint Bukarestben, mert legalább múzeumok vannak, ahol el lehet ütni az időt. Most csak azért jövünk Románia fele, mert a többiek nem ismerik rendesen a cirill betüket, visszafele meg nélkülem jönnek, és nem akartak bevállalni egy szófiai, egy nisi meg egy belgrádi átszállást. Mivel még Románia felé sem voltak, visszafelé már "bejáratott" útvonalon akartak jönni. Bukarestben szakadó eső fogadott bennünket, de a busztársaság irodája kb. egy perc a Gara de Nord-tól (ez a bukaresti főpályaudvar). Az Ortadogu Tur társaság (Bucuresti, Gara de Nord Nr 6-8, Sect 1 ill. Istanbul - Laleli, Büyükreşitpaşa Cad. No. 14/B) 25 dollárért visz el Isztanbulig, velük szoktam menni. A csomagokat az irodában hagytuk, aztán megmutogattam Bukarest legfontosabb látványosságait. Érdemes a metróra nepijegyet venni, 15000 lej, és metróval minden érdemleges helyre el lehet menni. A Falumúzeumra már nem volt idő, de mindenki megígérte, hogy visszafelé megnézi.

A buszunk Istanbulba du. 3-kor indult, de még várakoztunk egy darabig egy külvárosi benzinkútnál is, meg további utasok is szálltak fel. Már négy óra is elmúlott, amire elhagytuk Bukarestet. Hamar eljutottunk Giurgiuba, ami Bulgária felé a határváros. Eredendően híd volna, de már pár éve kompon megy a közlekedés, mert a hidat tatarozzák. (1999-ben még át lehetett menni, 2000-ben nem voltam erre, tavaly már komp volt) Bulgáriában Veliko Tarnovó (Велико Търново) előtt pár km-el álltunk meg vacsorára, amit a cég fizet (pontosabban - gondolom - belekalkulál a menetjegy árába). Még sötét volt, amikor megérkeztünk a török határra. Újdonság, hogy feltalálták a 20 dolláros vízumot, így most már nem két 10 dollárost ragasztottak az útlevelembe, mint eddig mindig, hanem egy 20 dollárossat. Istanbulban nem az Otogarra (buszállomás) érkeztünk, hanem bevittek az Aksaray környékén lévő irodához. A csomagokat is itt hagyhattuk.

Elsőként a Sirkeci-n megnéztük, mikor megy vonat Konyába. Utána átsétáltunk a hídon, és felmentünk a Galata toronyhoz, ahonnan megmutogattam a fontosabb dolgokat. A nap hátralévő részében a klasszikus istanbuli nevezetességeket jártuk sorra, az Aranyszarvtól kiindulva kb. a villamos vonalán, aztán az Ortaköy camii-nál a Macar Kardeşler (még ilyen is van) majd a Fevzi Paşa utcán egészen a Karye camii (Chora-monostor)-ig. Itt találhatóak a legszebben fennmaradt bizánci mozaikok. Délután 6 körül elkértük a csomagjainkat, és áthajóztunk a Haydarpaşa állomásra (ez az ázsiai oldal pályaudvara). A hajó ment tovább Kadiköy felé, erre én nem is figyeltem oda, azt hittem a Haydarpaşa lesz a végállomás, és későn akartunk leszállni, akkor már indult is tovább. Így aztán Kadiköynél kötöttünk ki, ahonnan már szárazföldön loholtunk vissza a Haydarpaşára. A vonatot éppen hogy elértük, régi szokásom szerint a pénztárnál állók elé furakodtam, így még meg tudtuk venni a jegyet. Amugy az ankarai vonat később indul, ha a konyait lekéstük volna, arra lehetett volna menni, ugyis csak azért mentünk Konya fele, mert a többiek nem akartak Ankarába menni, én meg inkább Ankarába mentem volna, mint Konyába. Elég sokára sikerült csak ülőhelyet találnunk, de a végén mind a négyen egy fülkébe kerültünk.

Reggel értünk Konyába. Az Otogar-ra a vasutállomásról mikrobusszal lehet eljutni, az Aladdin tepe-nél át kell szálli. A busszal volt egy kis probléma, állítólag ma már nincs több hely Antakya felé. Aztán mégiscsak lett. Konyában az Otogarról vagy minibusszal, vagy az 1 vagy 2-es villamossal lehet a központba jutni. Ez utóbbi valamivel olcsóbb. A busz elmegy egészen a Mevlana kolostorig, a villamosról pedig az Aladin tepénél lehet kiszállni. Az Aladin Tepe Konya közepén lévő domb, tetején egy szeldzsuk vár maradványa, és az Alaeddin cammii mecset. A környéken több szeldzsuk műemlék van, Konyának ezek a fő látnivalói. Legismertebb az Inceminareli medresze és a Karatay müzesi, ami most porcelánmúzeum. A dombtól egy hosszú egyenes uton lehet elsétálni a Mevlana dervisek kolostorához, közben több szeldzsuk ill. oszmán kori mecsetet is érintünk. Mevlana a XIII. sz-ban élt filozófus, költő, vallástudós. A mai Afganisztán területéről származott, de az uralkodó híveivel együtt elkergette, mert attól tartott, hogy növekvő népszerűsége veszélyes rá. Hosszú vándorlás után a szeldzsuk szultán meghívására Konyában telepedtek le, hamarosan a környék szellemi központjává alakították a várost. Főbb műveit (Mesnevi, Divan Kebir) perzsául írta. A kolostor közepén lévő kékeszöld mauzóleumban van a sírja, mellette híres mondása : "Légy az akinek látszol és lássanak annak aki vagy". A mauzóleum ma múzeum, a körülötte lévő helyiségekben kiállítást láthatunk a dervisek életéről, ill. iszlám művészeti emlékekről (Koránok, mecsetlámpák, ruhák, stb.). Mivel a busz későn indul, jutott időnk esti sétára is. Véletlenül megtudtuk, hogy egyik étteremben ma este dervisbemutató lesz. 15 dollárra mondták, de 10 dollárra sikerült lealkudni (nehezen). Maga a tánc szép volt, a szertartást már filmről ismertem. Dobbal, sípokkal kísért zenére körbe jártak a teremben, közben pedig forogtak. Viszont az egésznek az eredeti lelki tartalmából semmi sem maradt. A közönség csak külföldiekből állt, a "dervisek" sem annyira az Istennel való lelki egyesülésért, mindinkább a 15 dollárokért pörögtek.

Ezután visszamentünk az Otogarra. Apróbb probléma lett, hogy a busz, amire helyet kaptunk, nem innen indul, és valamit elrontottak a jegykiadásnál, mert már nem fértünk fel, ezért későbbi busszal mentünk, ami a török szokásoktól eltérően eléggé lerobbant volt, ráadásul nem Antakyába, hanem csak Adanába vitt el. Adanában viszont egy másik társaság buszára kellet átszállni, akik nem fogadták el az előző jegyet, újra fizethettünk. Már dél volt, amire sikerült eljutni Antakyába, pedig reggelre szerettem volna ideérni, mert erre a napra még egy aleppói városnézés is be volna ütemezve. De a következő busz csak 2-kor ment (Antakya-Aleppó 3USD), addig itt ragadtunk. Viszont sikerült a busztársaságnál elintézni, hogy visszafizessék az Adana-Antakya jegy árát, így anyagi kár nem lett, csak fél napot csúszunk. A bonyodalmak ellenére 5 óra után már Aleppóban voltunk, szokásos szállodámba mentünk, a Hotel Kasr al-Andalus-ba, 150SYP/fő/éjszaka (1 szír líra 51,4 USD, egyébként a szír árak ugyanazok, mint régen, már sokan írtak itt mindenféle árakat, ezért inkább kihagyom, mert továbbra is ugyanannyi, csak szállóárakat írok). Gyors zuhanyzás, kajálás és egy esti séta azért még belefért a napba.

2002. július 30 : A szállodában megkértuk a portást, vigyázzon a cuccainkra, mert csak este megyünk tovább Hamába. Délelőtt Kala'at Szemánba (قلعة سمعن)mentünk, Aleppótól 30 km-re Ny-ra. Mikrobusszal Dar ta'azza (دار تعزة) faluig lehet menni, utána gyalog, vagy taxival. Mi taxival mentünk, hogy délután még legyen időnk bepótolni az aleppói városnézést. Kala'at Szemán a bizánci időkben volt jelentős zarándokhely, itt élt ugyanis Oszlopos szt. Simeon. A legenda szerint egy oszlop tetejéről prédikált a népnek. Halála után sírja zarándokhely lett, csodatévő erőt tulajdonítva neki. Impozáns templomok épültek körülötte, ezek romjai mindmáig megmaradtak. Aleppóban még volt időnk a Nemzeti Régészeti Múzeumra, ahol időrendben lehet megnézni a környék és az Eufrátesz vidék főbb leleteit. A damaszkuszi Nemzeti Múzeum után az ország második legjelentősebb gyűjteménye, érdemes megnézni. Aleppó másik híressége a Citadella. Tetejéről jó kilátás van a városra. Ezután már csak egy egészen rövidke sétát tettünk az óvárosba (szerintem Szíria legszebb arab óvárosa, hangulatosabb, mint Damaszkusz), és mentünk tovább Hamába (حماه).

Hamát sokan Szíria legszebb városának tartják, a következő napot Hama és környékére szántuk. A várost keresztülszeli az Ortonész folyó, melynek vizét öntözésre használják, Hama környéke az ország egyik legfontosabb mezőgazdasági területe. Amíg még nem találták ki az elektromos (v. robbanómotoros) szivattyút, hatalmas vízkerekekkel emelték ki a vizet. Hamában ezek a kerekek napjainkig fennmaradtak, mint turistalátványosság. Az óvárosban még több mecsetet, és az Ortonész parton az Azem palotát néztük meg. Hamából lehet a legegyszerűbben eljutni Afamea romjaihoz. Al-Szakilbija (الصيلبية)-ban át kell szállni, és a falutól egy km-t kell gyalogolni, tábla is jelzi merre. Afameát kevesen látogatják, pedig nagyon szép, nekem jobban bejön, mint Palmyra. Leghíresebb látnivalója a Cardo Maximus, 2 km hosszú, nyílegyenes sugárút, két oldalát szinte hiánytalanul fennmaradt oszlopsor szegélyezi. A távolban a libanoni hegyvidék is látszik. A romok mellett van a nem túl jelentős al-Madik citadella. Hama felé féluton pedig a Sheizar citadella. Egyépként Szíriának ezen a részén temérdek vár van, többségük a keresztes háborúk idején készült. Hamából aznap már nem tudtunk továbbmenni Tartuszba, ezért még egy éjszakát maradtunk. Két szálló van egymás mellett, a Cairo és a Riad hotelek. Nagyon jó, korrekt, a Riad hotelben 100 líra a tetőn alvás.

2002. július 2 : Korán kellett kelni, hogy az első tartuszi buszt elérjük. Sajnos nem a hegyeknek mentünk, hanem az autópályán, ami gyorsabb ugyan, de nem valami látványos. A 6 órai indulásnak köszönhetően már korán Tartuszba értünk. Tartusz a tengerpart egyik központja, de Lattakia és Baniasz árnyékában csak kisebb jelentősége van a gazdaságban. Viszont van pár dolog, ami miatt azért érdemes eljönni. Mindenekelőtt a Notre Dame de Tortose templom, ami most a Tartusz múzeum otthona. Arról nevezetes, hogy Európán kívül ez a legnagyobb gótikus stílusban épült templom. A XII. sz.-ban a keresztesek építették. Érdemes még egy rövid sétát tenni az óvárosban is. Tartusz környékén rengeteg vár és egyéb dolog van (pl. Amrit romjai), de siettünk, viszont elhatároztam, hogy visszafelé jövet majd visszajövök. Tartuszból mikrobusszal lehet elmenni a Kala'at al-Hoszn (قلعة الحصن) (Európaiak a kimondhatatlan Krak des Chevaliers-ként emlegetik) várba, ami Szíria és az egész Közel Kelet legjelentősebb erődítménye. Itt el lehet lenni pár órát, de aki a kazamatákba is le akar menni, az vigyen zseblámpát mert nincs világítás. 1031-ben a homszi emír éríttete az első erődöt, amit a XII. sz.-ban az errefelé csatározó keresztesek újjáépítettek, létrehozva legnagyobb erődítményüket. Szaladinnak csak 7 hónapi ostrommal sikerült őket kiűzni a várból. Már készültünk kijönni, amikor összefutottunk egy haverommal, Rolanddal. Még otthon beszélgettünk róla, hogy jó volna kint találkoznunk, a damaszkuszi szálloda eléggé fix pont. Hát akkor úgy jött ki, hogy egy nappal korábban egymásra találtunk. A vár elől mennek Homszba is a buszok. Homszból Roland visszament Hamába, a Cairo hotelben lakik. Homsznak nincs komolyabb látnivalója, ezért mi is rögtön mentünk tovább Damaszkuszba, ami még két óra. Már sötét lett, amire odaértünk. Mikrobusszal mentünk be a Merdzsére (Damaszkusz főtere), ahonnan kb 1 perc kedvenc damaszkuszi szállodám, a Hotel al-Haramein. Tetőn alvás 135 líra, a szomszédos al Rabie szintén hasonlóan kellemes, hasonló árakkal. Egy régi házat újítottak fel, nagyon hangulatos az egész (kis szökőkút, virágok, stb.). Amire megfürödtünk már nagyon késő lett, és a városban már minden bezárt, így csak aludni tudtunk.

Mivel sietnünk kellett, Damaszkuszra csak egy napot tudtunk szánni, ami azért a legfontosabb nevezetességre elég. Kezdtük a bazárral. A Szúk Hamidijén el lehet menni egészen a Nagymecsetig, de mi a Szúk Báb al-Baríd-nál balra fordultunk, és pár sikátor után Damaszkusz egyik legszebb síita mecsetében a Szajida Rakka mecsetben voltunk. Az iráni mecsetekhez hasonlóan a belsejét tükörmozaik borítja, ami a csillárok fényét sokszorosan veri vissza, egészen földöntúli csillogást eredményez. Innen már nincs messze a Nagymecset, közben elmentünk a Dzsekmekije medresze mellett, amiben kalligráfia múzeum van, de ezúttal ezt kihagytuk. A közeli Ádelije és Záhiríje medreszéket jelenleg nem lehet látogatni, csak kívűlről. A Nagymecset előtt római romok mellett van Szaladin mauzóleuma. A Nagymecsetet az Omajjád kalifák építették a VIII. sz.-ban, ez az iszlám világ negyedik szent helye, síiták és szunniták együtt használják. A mecset előtt egy 100X160 m-es udvar van, a körülötte lévő árkádokat eredetileg mozaikok borították, ezek az 1893-as nagy tűzvészben pusztultak el, de maradványaik a leghíresebb látnivalókhoz tartoznak. A mecset belsejében áll Keresztelő szt. János mauzóleuma, és nagyon szép a mihráb is. Az Omajjád mecset után a keresztény negyed felé mentünk. Itt az Ananiás kápolna, és a Báb Kiszan a legjelentősebb, mindkettő Pál Apostol damaszkuszi tartózkodásának az emléke. Innen az Egyenes utcán keresztül jutottunk a Szúk al-Bazúrije-hez, ahol a Khán Azem Pasa érdemel egy pillantást, Damaszkusz rengeteg karavánszerájából ez a legnagyobb és a legszebb. Tőle kb. 200 m-re van az Azem palota bejárata, ami a török időkben a helyi kormányzó (pasa) rezidenciája volt. Az arab (szír) palotaépítészet szép példája, az építészeti emlékeken kívül különféle gyűjtemények is vannak itt (fegyverek, régi könyvek, néprajzi gyűjtemény). A környező sikátorokban még rengeteg khán, medresze, mecset áll. Nem messze az Azem palotától az Arab tudomány múzeumát ki kellett hagynunk, mert tatarozták, pedig nagyon jó a gyűjtemény, a középkori arab orvoslás és más tudományok tárgyi emlékeit gyűjtik egybe. Visszafelé még elmentünk a vasútállomásra, belsejét szép famennyezet díszíti. Közben Roland is megérkezett, este bementünk a Nagymecsethez Magreb imára. Sötétedés után szépen kivilágítják. Egy napba ennyit tudtunk belezsúfolni, a többiek visszamentek a szállóba, én meg a modern városnegyedben sétáltam még egy picit.

Következő reggel taxival felmentünk a Dzsebel Kasziun-ra (50 líra), mert tegnap már nem maradt rá idő. Ez Damaszkusz mellett egy 1220 m magas hegy, nagyon jó a kilátás, tiszta időben belátni egész Damaszkuszt, sőt még a Golán fennsík is látszik. Napnyugta körül érdemes menni, akkor a legjobbak a fényviszonyok, reggel nem volt éppen túl jó, de azért lehetett ezt-azt látni. Miután visszamentünk a városba egy jó nagyot sétáltunk, mert Ma'alulába szerettünk volna elmenni, a buszok viszont Damaszkusz túlsó feléből mennek. Ma'alúlában arámeusok élnek, s nyelvük állítólag megegyezik Krisztus nyelvével (gondolom, már amennyire, mert pl. az Ómagyar Máriasiralmat is nehezen értjük, pedig az csak 800 éves, 2000 év alatt pedig jóval többet változik a nyelv). A busz végállomásánál áll a Szt. Tekla kolostor, egy sziklahasadékban kis forrás van, állítólag csodatévő erővel rendelkezik, mellette Szt. Tekla sírja. Szt Tekla Pál apostolnak volt a tanítványa, az őt üldöző római katonák elől itt talált menedéket egy szikánál. A kolostortól egy keskeny szurdokon el lehet menni egy másik kolostorba is. Van Ma'alulától nem messze egy másik arámeusok lakta település, Szednaja, erről ezúttal időhiány miatt lemondtunk. Miután visszatértünk Damaszkuszba, rövid pihenő után a Nemzeti Múzeumot néztük meg. Pechünk volt, mert az egész második szintet tatarozták, és a földszinten is nagyon sok minden zárva volt, de azért még így is gazdag ízelítőt nyújtott Szíria sok ezer éves múltjáról. Ősi szobrok, agyagtáblák, görög-római szobrok, bizánci ikonok, muszlim kódexek, használati tárgyak, tálak, vázák láthatók a gazdag gyűjteményben. Van itt egy palmyrai sír rekonstrukciója, és itt tekinthető meg a dúra europoszi templomok és a zsinagóga híres freskói is. A múzeum után még jutott időnk elmenni Darijja-ba. A mikrobuszok a Baramka állomásról indulnak, onnan, ahonnan a bejruti, ammáni buszok is, nem messze a Nemzeti Múzeumtól. Mivel a városka ma már Damaszkusz része 5 líráért vitt el a busz. Darijja arról híres, hogy Pál apostol Jeruzsálemből Damaszkuszba menve, itt Damaszkusz előtt pár km-el tért át a keresztény hitre, és a keresztények megrendszabályozására induló Saul már hithű keresztényként érkezett meg Damaszkuszba. A többségében szunnita muszlimok által lakott Darijjá-ban természetesen csak annyira ismert a dolog, mintha a Ferenciek terén érdeklődnénk, hol van a közelben mecsetmaradvány (megfejtés: a Belvárosi Plébániatemplomban). Kerestünk egy keresztény templomot, végül a második sikerrel járt, és meglett a keresett hely. A pap felesége (gy.k. az orthodox papok 1x nősülhetnek) körbevezetett a modern templomban. Megtudtuk, hogy már a bizánci időkben is állt itt templom, az idővel elpusztult, de a hívek a helyén még évszázadokig összejártak. A jelenlegi templom pár éve épült.

Most már csak egy kihagyhatatlan nevezetesség van hátra Damaszkuszból: ez pedig a Szajida Zénab mecset. Damaszkusz, de talán egész Szíria legszebb síita mecsete. A hataloméhes Omajjádok, miután elfoglalták a kalifai trónt, kegyetlen irtóhadjáratot rendeztek mindenki ellen, aki veszélyes lehet rájuk nézve. Magának a Próféta lányának, Fatimának, és az első muszlim hitre áttért mekkainak, Alinak a házasságából született leányt, Zénabot sem kíméltek. Sírja fölé emelte később az utókor ezt az aranykupolás mauzóleumot. Este Rolanddal megbeszéltük a tapasztalatokat, mert ő már Jordániából tart Irán felé, és érdekeltek a jordániai tapasztalatai.

Másnap korán reggel keltünk, hogy időben Palmyrában legyünk. Mihelyst kiértünk a buszállomásra, hamarosan indult is egy busz Palmyra felé. Kb. egy órát utazhattunk még csak, amikor valami műszaki probléma miatt a busz kb. félórás pihenőre kényszerült. A többiek most jártak először sivatagban, így kihasználtuk az alkalmat a fényképezésre, és a sivatag gyér növényvilágával ismerkedtünk. Ezután már gond nélkül folytattuk az utat Palmyra felé. Fejenként 80 líráért egész korrekt szállót találtunk, nem messze a romterülettől. Palmyra Szíria legjelentősebb ókori romvárosa. Az i.e. II. évezredből már maradtak fenn róla írásos emlékek, de virágkorát a III. sz-ban, Zenóbia királynő idejében élte, amikor többé-kevésbé függetlenítette magát a római uralomtól. Ez persze az éppen aktuális római császárnak nem tetszett, és a Karthágóban már tesztelt módszerrel lerombolták. Órákat lehet a romok között sétálni, mivel én már többször jártam erre, útitársaimat Roland gondjaira bíztam, én meg a környező hegyek közé mentem köveket gyűjteni. Azért a citadellát nem hagytam ki, onnan nagyon jó a kilátás a városra. A legfontosabb látványosság a Bál templom, ahová belépőt is szednek. Mellette a beduinok életét bemutató néprajzi gyűjtemény, az út túloldalán a diadalív, és az oszlopsor áll. A színház viszonylag kisebb, viszont a Tetrapylon (4*4 oszlop) nagyon szép. Érdemes elmenni a kissé távolabb lévő sírtornyokhoz. A kemény, kavicsos talaj miatt nem sírokat ástak, hanem ilyen tornyokba temetkeztek. Esténként az oszlopsor környéki romokat látványosan megvilágítják.

2002. július 6 : Reggel picit elaludtunk, lekéstük a Deir ez-Zorba menő buszt. Gyengébb minőségűek viszont gyakrabban mennek (60 líra). Csabával korábban elmentünk, Tamás, Béla és Roland még sétáltak egyet Palmyrában. Deir ez-Zorban megkerestük a szállót, amit Rolanddal egyeztettünk előzőleg. Ledurrant hely(ez minden más szállóra is igaz), de 200 líráért adták, alkudni sem sokat tudtunk. Mire kicsomagoltunk, Rolandék is megjöttek, úgyhogy most már közösen tudtunk továbbmenni Mari felé. Mari Szíria egyik legrégibb romterülete. Az i.e. III. évezredből kerültek elő az első emlékek. Az i.e. II. ezredben a környék központja volt, Isbi Erra idejében függetlenítette magát a központi uralomtól, majd i.e. 1700 körül lerombolták, és csak a XX. sz-ban fedezték fel. Régészetileg legfontosabbak a levéltárból előkerült több ezer agyagtábla, melyek egy része a damaszkuszi Nemzeti Múzeumban őriznek. Maritól 30-km-re É-ra állnak Dura Europosz maradványai. A romok a főuttól kb. egy km sétával érhetőek el. Mari pusztulása után vette át a környék vezető szerepét. A római időkben fontos határváros volt, távol a birodalom központjaitól, igy aztán a különféle vallású, kultúrájú népek békésen éltek itt egymás mellett. Voltak itt keresztények, zsidók, zoroasztriánusok. A leghíresebb emlék a zsinagóga freskója, ami most szintén Damaszkuszban van. A romok D-i részén, ill. attól D-re egy szurdokban gipsz (CaSO4*2H2O) gyűjthető. Talán ez a szír Eufrátesz-vidék legszebb része. A folyó egy meredek sziklafal alatt folyik, a város fenn van a sziklafal tetején, persze ebből semmi nem látszik, mert a másik oldalról lehet megközelíteni, és úgy tűnik, hogy egy sík terepen vagyunk. Egyszercsak hirtelen (kb. az utolsó 10 m-en) feltűnik a folyó, körülötte öntözött földekkel. Valami felejthetetlen élmény a sárga sivatag közepén a zöld terület. Közvetlenül a lábunk alatt pedig az Eufrátesz meseszép kék színével. Immár szokásommá vált innét napnyugtát nézni, ezt most sem hagytuk ki. Ha valaki Szíriában jár, és van egy napja az Eufrátesz vidékre, ezt ne hagyja ki, nagyon megéri. Ezután megállás nélkül mentünk vissza Deir ez-Zorba. A város nem egy nagy élmény, de tele van szaudi turistával, lehet kapcsolatokat építeni:-), meg a helyiek is a legbarátságosabbak egész Szíriában, bár néha idegesítő, ha nem lehet őket lerázni.

Reggel a többiek kimentek az Eufrátesz partra fényképezni, én meg a szállóban a táskámat reparáltam. Utána rohantunk egyet a buszállomásra, de a damaszkuszi buszt lekéstük, de 2 óra múlva jött a következő. 6 óra út után értünk Damaszkuszba, csak Palmyrában álltunk meg ebédelni. Damaszkuszban ezúttal a Hotel al Rabié-ben szálltunk meg és picit rendbeszedtük a cuccainkat a jordániai útra.

II. rész : Damaszkusz-Kairó 

 

Az első rész végéről kihagytam, hogy Deir ez-Zor-ból már csak hárman mentünk tovább: Csaba, Tamás és én. Miután elmentünk, hamarosan Roland is indult tovább, K-Szírián és K-Törökországon keresztül Iránba. Béla még maradt Deir ez-Zorban, másnap továbbment Halabija romjaihoz, nomádokkal sátrazott az Eufrátesz partján, majdnem megnősítették, majd Rakka érintésével ment Reszáfába, ami szerintem a leghangulatosabb szír romok egyike (bár idén nem tudtam eljutni). Reszáfából a sivatagon keresztül, Palmyra érintésével jutott vissza Damaszkuszba, majd onnan isztanbuli, bukaresti, szolnoki átszállással Miskolcra.

Mi hárman pedig folytattuk az utat Jordánia felé.

2002. július 8 : Damaszkuszból nem mentünk közvetlenül Jordániába, előtte Boszrát még beiktattuk. Boszra már a Jordán határ közelében fekszik, arról híres, hogy itt áll Szíria legjobb állapotban fennmaradt antik színháza. A színház - miként egész Boszra is - fekete bazaltból épült, a környék ugyanis vulkanikus terület, kialudt bazaltvulkánokkal. Ezen a részén az országnak nagyon sok drúz él, ők egy különös iszlám szekta hívei, nagy vonalakban a Korán tanítása szerint élnek, viszont hisznek a lélekvándorlásban (igaz ami igaz, végülis a Korán nem tagadja.). Amúgy a Mahdinak (a 12. Síita Imám) nem mást, mint al-Hakim, rettegett fatimida kalifát tartják. A területet a Római Birodalom kebelezte be, majd a K-római császárság jogutódjaként Bizánc örökölta. Boszra e bizánci időkben a monofiziták központja volt, Mohamed próféta a hagyomány szerint itt beszélgetett egy keresztény szerzetessel. A monofiziták Krisztus egylényegűségét hirdetik, vallástörténészek szerint erre a beszélgetésre vezethető vissza, hogy az iszlám Krisztust, mint prófétát ismeri el, de Isteni attribútumát már tagadja. A színházon kívül még rengeteg látnivaló van itt - szerintem Palmyrával vetekedő romok - de idő hiányában ezekről le kellett mondanunk. Boszrától nincs messze Dara'a, a határváros. Onnan 150 líra (v. 2 dinár) taxival az első jordán falu, Ramtha. A határon gond nélkül átmentünk, 10 dinárért meg lehetett venni helyben a 2 hétre szóló vízumot. Ramthából kisbusszal mentünk Irbidbe, ahol az Abu Bakr hotelben találtunk 2 dinárért szállást. Itt eléggé el voltak "rejtve" a táblák, Szíriában jobban észrevehetően ki vannak írva a szállodák. 1 USD=0,71 JD, azaz 1 dinár 1,408 dollár, ami az utazásunk idején 380 forint volt. Picikét bonyolultra sikerült a jordán pénzrendszer, beletelt vagy 3-4 nap amire megszoktam. 1 dinár az 10 kurus, egy kurus 10 filsz, azaz pl. az 5 kurus-os meg az 50 filszes érme ugyanannyit ér. Létezik 1, 2, 5, 10, 50 filszes érme, ill. fél, 1, 5 kurus. Ezenkívül létezik még fél dináros (ami értelem szerint annyit ér, mint 5 db 10 filszes) és negyed dináros érme is, (vagy valahogy így, elnézést ha valamire pontatlanul emlékeznék). Az árakat általában vagy dinárban, vagy filszben írják ki. Hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, mindennek van külön "angol" neve is, amit vegyesen használnak az arab névvel. A kurust pl. piaszternek is szokták hívni. Az egyértelműség miatt az árakat mindig dinárban fogom írni.

Még volt egy kis idő napnyugtáig, úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk elmenni Umm Queis-be (Gadara). A buszok elég messziről indulnak, kb. fél órát gyalogoltunk, de gond nélkül meglett. Hamarosan indultunk is. A romok felé egy leágazás vezet, ezt nem vettük észre, de szerencsére közvetlenül utána katonai ellenőrzés volt, minket azonnal kiszúrtak. Végülis a katonák megmutatták az utat. Kb. 200m séta után értünk a romterület bejáratához. Lehet, hogy napközben itt belépőjegyet is szednek, de már késő volt, és ingyen be lehetett menni. Egy kis domb tetejéről nagyszerű kilátás nyílik a Genezáreti tóra. A bibliai hagyomány szerint itt űzte ki Jézus, két, sátántól megszállt emberből az ördögöt egy errefelé tartó disznókondába. A sátántól megszállt disznók pedig lerohantak a Galileai tóhoz, ahol a vízbe fulladtak, a két ember pedig meggyógyult. Mi viszont már nem mehettünk a Galileai tóhoz, mert annak teljes területe egyenlőre még ideiglenes izraeli megszállás alatt áll, pedig a mai napig érvényes ENSZ határozat szerint a zsidók országát annak csak a Ny-i partja illetné. Hasonló a helyzet a tőle jobbra (Gadarából nézve jobbra) lévő Golán fennsíkkal is, ahonnét állítólag még Damaszkuszig is ellátni. Még a leggagyibb rakétával is telibe lehetne találni a szír parlamentet, így aztán egyszerűen sakkban lehet tartani Szíria külpolitikai ténykedéseit. Érthető módon Szíria pedig minden lehetséges módon megpróbál visszajutni törvényes (a Magyar Köztársaság által is elismert) területéhez. Már sötét volt, amikor visszafelé indultunk, a buszos drágábban vitt vissza, mint elfele, valami éjszakai tarifát számolt fel, de lehet, hogy csak külföldieknek szóló "turista-pótlék", mindenesetre nem engedte kevesebbért.

Másnap korán keltünk, mert sok mindent szerettünk volna megnézni. Elsőként Pellába mentünk. A buszok ugyanonnan indulnak, ahonnét tegnap mentünk Umm Queis-be. A pellai elágazónál át kellett szállni egy másik buszra, mert a romok picit messzebb vannak. Pella szintén hosszú történelmi múltra tekint vissza, de a maradványok nagy része a római-bizánci korból való. A Selyemút egyik jelentős átrakodóállomása volt. Maga a romterület nem igazán jelentős, viszont szép a rálátás a Jordán völgyére. Pellából többszöri átszállással jutottunk el Ajlun várába. Mivel még tapasztalanok voltunk a jordáni szokásokkal (meg a szír, iráni, külföldiekkel való korrekt bánásmódot vettem alapul), picit átkentek, de kibírható (pl. 1 dinárért vittek kb. 3 km-t), elvégre itt már sok a turista, a helyiek meg rájöttek, hogy a turistának sok a pénze. Bármekkora is a propaganda, az ajluni vár nem egy nagy cucc a szír várakhoz képest, a kilátás viszont remek, azért megérte felmenni. A környező Gileád fennsík nagy részét belátni. Nevével ellentétben a Gileád viszont földrajzilag nem fennsík, tengerszint körül van, viszont a Holt tenger süllyedékéből szépen kiemelkedik, ezért eléggé fennsíkszerű látvány. A diákjegy 0,5 dinár a várba. Ajlun után már Ammán felé mentünk, útbaesett Geras, ami Jordánia legjelentősebb ókori romterülete.

A diákjegy 2,5 dinár, a felnőtt itt is, meg általában másutt is Jordánia szerte a diákjegy kétszerese. Talán már az eddigiekből is látszik, hogy Jordániában a múzeumi belépők lényegesen többe kerülnek, mint Szíriába, főleg, ha a csekélyebb látnivaló színvonalát is belekalkuláljuk. Ellenben a diák nem olyan létfontosságú, mint Szíriában, mert a teljes árú jegy a diáknak "csak" a kétszerese, a szírek viszont tíz (azaz 10)-szeres árat kérnek. Külön érdekesség, hogy Szíriában a nemzetközi diákigazolvány max. 35 éves korig használható, a fölött már mindenképp teljes árút kell venni. Más kérdés, hogy az esetek 90%-ában a kutya sem nézi, hogy ki hány éves. Mindenesetre célszerűbb a korosodó diákoknak ezt bekalkulálni, amikor a nemzetközi diákra ráiratják a születési dátumot. Jordániában viszont nem tudok ilyesmi rendszabályról. Geras környékén már nagyon korán laktak, de a mai város ősét i.e. II. sz.-ban alapították. A Római Birodalomnak olyasféle határvárosa volt, mint Szíriában Dúra Europosz, szintén sokféle kultúra keveredett errefelé is. Több korai keresztény templom maradványát is láthatjuk, a padlójukat nagyon szép mozaikok borítják a régészek szerint. Erről személyesen nem lehet meggyőződni, mert az állagmegóvás miatt inkább visszatemették, amíg nincs lehetőség egy megfelelő kiállítóhelyiség felépítésére. Külön nevezetesség a ion oszlopokkal határolt Ovális-fórum, ami a korabeli divattal ellentétben nem négyszög, hanen ellipszis alakúra épült. Mellette pedig Geras legnagyobb színháza áll. A romokat nagyon egyszerű megközelíteni, a mai település teljesen körbenőtte, nem kell messze gyalogolni. Gerasból egy óra alatt Ammánba értünk. Busszal 0,15 dinár a Belváros, de mivel már sötét volt, picit problémás volt a tájékozódás. A Cliff hotelben kötöttünk ki, a tető 2 JD/éjszaka/fő.

2002 július 10 : Ammánnak nincs különösebb látnivalója, nem szántunk rá külön napot, hanem csak az estéket, úgyhogy reggel elindultunk Madabába. A római színháztól mennek a buszok, 0,30 JD az út. Madabát a mozaikok városának hívják a turistaprospektusok, az itteni keresztény templomokat borító mozaikok miatt, ezeket az érdeklődők pénzért meg is tekinthetik. Van egy mozaikmúzeum is, a diákjegy 2,5 dinár (~1000 Ft), pár népművészeti emlék mellett akad néhány mozaik is (ilyenkor tudom ajánlani a szíriai Sahbában lévő mozaikmúzeumot, diákoknak ingyenes, és sokkal szebb, mint a madabai.). Madabából taxival lehet a Nebó hegyre eljutni (1 dinár), később (Egyiptomból visszafele) teszteltem egy másik módszert is: busszal 0,20 dinárért el lehet menni az utolsó faluig, onnan táblával jelzett úton kb. 1-1,5 km a Nebó hegy (természetesen a sofőr megesküszik, hogy min. 10 km (ez azért izgalmas, mert Madaba közepén van egy tábla, onnan 9 km-t ír), és 1 dinárért elvinne a hegyre, de ezeket nem kell bevenni). Állítólag Mózes a hegyről látta meg az "Ígéret földjét", és a zsidók innen kiindulva települtek be új hazájukba. Az "ígéretek földjét" mi is tisztán láttuk, amennyiben hinni lehet a legújabb ígéreteknek hamarosan a Jordán túlpartján megvalósulhat a független Palesztína. Addig inkább maradok ezen a parton, a hegyről amúgy be lehet látni a Jordán völgyének jelentős részét és a Holt tengert. Miután szétnéztünk (a kilátóhoz 0,5 dinár a belépő), lementünk még a Mózes forráshoz. Nagyon kellemes hely, egy kiszáradt vádi oldalában fakadó kis forrás, közvetlenül utána vízeséssel. A vádi aljában a kavicsok közt krétakori csigákat találtam, el is határoztam, hogy visszafelé még erre jövök gyűjteni.

Mivel még csak kora délután volt Madabából nem mentünk vissza ammánba, hanem továbbmentünk Mukavir felé. Itt, egy hegy tetején emelkedik Heródes palotája, annak idején itt adták oda a Saloménak Keresztelő szt. János levágott fejét. Busszal Mukawir faluig lehet elmenni, ahonnét pár km-es séta a hegy. Talán innét nyílik a legszebb kilátás a Holt tengerre. A hegy ~másfél km magas, a Holt tenger ~400 m-el a tengerszint alatt van, a relatív szintkülönbség tehát mintegy 2000m. A hegy alatti egyik völgyben hőforrások fakadnak, ahova luxusszállót építettek, következésképp nem lehet megnézni. Nagyon jól tanulmányozhatók viszont a környék kopár mészkőszikláin a tektonikus erők által létrehozott gyűrődések szinte minden formája. Ammánba visszamenet szerencsénk volt, mert egy kupac német is a hegyen volt, a sofőrjük megengedte, hogy beszálljunk, s így ingyen, gyorsan jutottunk vissza, bár már így is eléggé megkéstünk.

Másnap a Holt tengert közelről szerettük volna megnézni. Ammánból Svímen-be mennek buszok. Az Ammán környéki kopár hegyeken túljutva hamarosan már a Jordán termékeny völgyében jártunk. Az öntözött földeken dúsan terem a narancs, citrom, gabona, barack, meg minden más növény. Még kiterjedt banánültetvényeket is láttunk. Nemsokára azonban ismét kopárrá válik a táj, és a Holt tenger is feltűnik. A busz végállomása közvetlenül egy turisták számára fenntartott strand bejáratánál van. A strandra 4 dinárért lehet bemenni, Tamásék befizették, én meg inkább a környéken néztem körül, mert ilyen hülyeségekre (mint a strandolás) még a Balcsin is sajnálok pénzt kiadni. Ha a strand kerítése mellett elindulunk jobb irányba, hamarosan egy félsivatagi növényekkel borított bozótosba érünk, ezen keresztülvágva sétáltam le a Holt tengerhez. Ez a Föld legmélyebb depressziója, a vízfelszín (a különféle magyarországi térképek adatai szerint) 397-410 m-el van a tenger szintje alatt. Igazából nincs is sok értelme túl pontos adatoknak, mert erősen ingadozhat a felszín, bár az utóbbi években jelentősen csökken (érdekes megnézni a különböző években kiadott Nagy világatlaszokat, szépen látszik, ahogy az 1970-80-as évek kiadásaihoz képest a frissebbeken hogy csökken a területe. Csak érdekességként írom, hogy a Csád tó vízszintcsökkenése még szebben látszik a különféle térképeken).Az elnevezése hasonló a Kaszpi tengeréhez, tehát köze nincs a tengerekhez, csak egy terjedelmesebb sóstó. Mivel a Jordán vízhozama töredéke a Volgáénak, attól eltérően a sótartalma viszont jelentős, a különféle sók telített oldatot alkotnak, igy a párolgás során folyamatosan válik ki a só. Ennek három következménye van: nevéhez hűen gyakorlatilag semmilyen élőlény nem él meg benne, még a sóférgeknek is sós. Másrészt a fizikai tulajdonságai is mások, így a viszkozitás is nagyobb mint az édesvizű tavakban, vagy a tengerekben, ez az erősebb szélben is visszafogott hullámzáson is lemérhető, meg ha valaki cipel magával viszkozimétert, azon is:-). Valamint a nagy sótartalom miatt a sűrüség is nagy lesz, még a legbénább úszó sem süllyed el benne. A kiváló sókat itt-ott vegyi üzemek hasznosítják. Ezután a strandot bal oldalról is megkerültem. Nem messze egy kis édesvízű patakocska folyik bele a Holt tengerbe, azt lehet alkalmi zuhanynak használni, így én is ki tudtam próbálni a fürdőzést. A patakot felfelé követve kellemes kis völgybe jutunk. Az előre megbeszéltek szerint a strand kijáratánál pár óra múlva ismét találkoztunk.

Szerettünk volna még lejutni a Jordán folyóhoz is, a nap hátralévő részében ezen ügyködtünk. Mivel az katonai terület, ez sehogy sem sikerült, pedig a végén a Shunat Nimrín falunál lévő "határállomáson" már valami sokcsillagos tiszttel is beszéltünk, de a szabál az szabál, meg Izrael is Izrael. Így picit korábban visszaértünk Ammánba, ahol még volt idő a Nemzeti múzeumra. Ez a Színház melletti hegyen van, a Qumráni tekercsek egy része is itt található. A jordániai közlekedésről annyit még el szeretnék mondani, hogy a közhiedelemel ellentétben a tömegközlekedés jó (ezzel ellentétes hírek itt a fórumon is felröppentek, nem kevés izgalmat okozva nekem, hogy hogyan fogunk majd taxival közlekedni.mármint úgy értem, anyagilag hogyan, szerencsére ez csak rémhír volt). Picit bonyolítja a helyzetet, hogy Ammánban sok buszpályaudvar van, de igazán csak három fontos. A buszok elejére ki is van írva, hogy honnan hova megy (igaz, csak arabul) de meg is lehet kérdezni. Az ára sem túl vészes, annyira azért nem paradicsomi, mint Iránban, vagy Szíriában, de nem sok. Ahol emlékszem, ott ki is írtam az árakat. Ammán-Akaba pl. 3-4 dinár, ennél nagyobb távot nehéz utazni. Ammánban a tömegközlekedés is jó, távtól, buszfajtától és más, általam meghatározhatatlan paraméterektől függően 0,15-0,30 dinár körül van, még a 0,30-as tarifa is kb. csak annyi, mint egy pesti vonaljegy (úgyhogy azért nem egy 25 forintnyi damaszkuszi ár, de kibírható). Az ugyancsak a fórumon felbukkant hírekkel ellentétben a sofőrök is nagyon korrektek, gyakorlatilag európai normák szerint betartják a közlekedési szabályokat, megállnak a pirosnál, kanyarodáskor dudán kívül indexet is használnak, néha a sebességkorlátozást is betartják. Aki nem hiszi, egyszer sétáljon el a teheráni Azadi sugárútról a Khomeini térig, délután négy-öt körül. Utána lehet kritizálni a jordán sofőröket.

Következő nap reggel kimentünk a Wahadat buszpályaudvarra. Szinte azonnal lett egy Kerakba tartó buszunk. Pár óra múlva már egy újabb vár megmászásával voltunk elfoglalva. Nagyobb, mint az ajluni, de azért szír mércével még mindig csak harnadrangú hely volna. Nagy tatarozásokat folytatnak rajta, ez Jordánia-szerte igaz szinte majd' minden műemlékre. Ez is talán Szaladin korában lehetett utoljára olyan jó állapotban, mint most. Egy jó meredek szerpentinen lehet felkapaszkodni, a tetejéről belátni a környéket. Viszonylag hamar megnéztük, indulhattunk tovább Petra felé. Petrába nem volt közvetlen busz, vissza kellett menni az Ammán-Akaba autópályára (al-Katrana faluig), ott egy Akabába menő busszal eljutottunk Ma'án-ba, ott pedig vártunk egy darabig. Péntek lévén ma már nincs több busz Petra felé, legalábbis a helyiek megpróbálták bemesélni. Végül tényleg nem lett, de egy maszek autóba bepréselődve, fejenként fél dinárért elvittek. Petra mellett a jelenlegi település Wadi Músza, a közepén találtunk egy olcsóbb szállodát, estére pedig sétáltunk egyet. Elmentünk a petrai romok bejáratáig, meg a környrező sziklákról napnyugtát fényképeztünk. Este valamelyik környékbeli faluban esküvő volt, amit a helyi szokások szerint fegyverropogás kisért, nem végeznek ki senkit:-), csak a hangulatot fokozza a durrogás. Ezen kívül még arra is jó volt, hogy későn tudtunk csak elaludni, pedig korán akartunk kelni.

Reggel hatkor nyit a terület, hogy minél jobban kihasználjuk a jegyet, nyitásra mentünk. A jegy picit húzós (diák 6 dínár), dehát egyszer vagyunk itt. A bejárat után egy szélesebb völgyben vezetett az út, két oldalt már látszott néhány sziklaépítmény. Pár perc séta után a völgy hirtelen összeszűkült, és elértünk a híres Siq bejáratához. Ez egy kanyargós szurdokvölgy, az időszakos folyók vágták a homokkőbe. Mintegy másfél km után a szurdoknak végeszakad, és a leghíresebb petrai építmény - a "kincstár" - előtt voltunk. Ma már tudjuk, hogy ezek a Nabateusok sziklába vájt sírjai voltak, de régen mindenféle fantázianeveket találtak ki, ezek rajtragadtak az épületeken. A Kincstártól a színház mellett elhaladva egy nagyobb völgybe értünk. Itt helyiektől kérdezgettük, merre lehet az Áron hegyre menni, mert azt találtuk ki, hogy amíg még nincs meleg felmegyünk a tetejére. Egy darabig autóval is járható út megy, majd a hegy lábától már gyalogösvény vezet tovább. A tetején lévő sír már messzíről látszik, így aztán lehet "toronyiránt" is menni, csak a legfelső sziklás szakaszon kell az ösvényre visszatérni. Én is elmászkáltam az "út"-tól távolabb köveket gyűjteni, meg gekkókat fényképezni, meg kitaláltam, hogy nekem ez többet ér mint Petra, és tovább maradok a tervezettnél. Közben Tamás és Csaba már felértek a hegytetőre (1336 m), fent találkoztunk. Nagyszerű kilátás van a hegytetőről a környékre. A mauzóleumban állítólag a Bibliából is ismert Áronnak a sírja van, melyet helyi beduinok őriznek. Én még nem siettem le, ettem, meg egy picit pihentem. Ezután, most már egyáltalán nem az ösvényt követve indultam le. A hely nagyon megtetszett, Petrából pár km-es sétával lehet feljutni, mindenkinek ajánlom, aki erre jár, és Petra mellett van még ideje (és ereje) egy kis hegymászáshoz is. A hegyoldalban, az ösvénytől távolabb kis vízmosásokat, szurdokvölgyeket nézegettem meg, és egészen elfutott az idő. Hogy azért Petrából is lássak valamit nehéz szívvel, de továbbmentem. Petrában a "Kincstár" mellett a másik legszebb emlék a "Kolostor". Egy keskeny, néhol egészen meredek szurdokban kell felmászni egy lapos területre. Az egészet csak a legutolsó pillanatban lehet észrevenni. Lefelé menet találkoztam Csabáékkal, megnyugtattam őket, hogy érdemes felkapaszkodni. Lennt még elmentem a "Királysírok"-hoz, meg még pár kisebb sírt néztem meg, és részemről befejeztem a petrai városnézést. A Kincstárnál vártam a többieket, közben marokkói turistákkal beszélgettem. A sok mászkálás miatt eléggé fáradtak voltunk, úgyhogy ma már nem sétáltunk sehová, hanem aludtunk.

Reggel hatkor ment 3 dinárért közvetlen busz Petrából a Wadi Rúm-ba. Csak turistákat szállított, ezért egy darabig köröztünk a szállodák között utasokért. A Wadi Rúmról olyan sok áradozást hallottam, hogy szerintem picit sokat vártam tőle. 1 dínár a belépőjegy (hát, ezt teszi az idegenforgalom: belépőjegyért mutogatják a sivatagot), bennt különböző hosszúságú programokra lehet befizetni. Túl rövidet nem akartunk, de mivel ma még Akabában akarunk lenni, nagyon hosszú sem lehetett. Végül egy 5 dínárosban kiegyeztünk. Útbaejtettük a Lawrence forrást. Thomas Edward Lawrence, egyszerűbben Arábiai Lawrence a XIX.-XX. sz. forduló nagy utazója volt, 1888-ban született, ez csak azért érdekes, mert a regény szerint maga Tarzan is ebben az évben született:-). Oxfordban végzett archeológus, 1910-ben volt első K-i útja, az angol kémszolgálat tisztjeként a brit érdekek szolgálatában. Gyalogosan, lóháton járta a Közel-Kelet sivatagjait, titkosszolgálati ténykedésein kívül archeológiai szenvedélyének is hódolva járta be az általunk is bejárt ősi városok romjait. A forrást is ő találta, meg Petrában is ő volt az első Eu-i. Amúgy eléggé kalandos élete volt, mintahogy ez egy kémtől elvárható, többek között a cári, majd Szovjet-Oroszország közép ázsiai befolyását próbálta a brit érdekekkel felcserélni, valamelyik afgán király megbuktatása is a nevéhez fűződik, aztán egy szaudi emír védnökségét élvezve tengette életét, 1935-ben, Angliában halt meg. A forrás után egy szurdokvölgy majd egy szél által "gyártott" köhíd következett. Majd egy bekerített területen (biztosra mennek) lehetett az errefelé őshonos oryx antilopokat (Oryx leucoryx) megnézni. Ezután tettünk egy kört a sivatagban, egy francia családot vittünk a szállásukra, akik több napig maradnak egy beduin sátorban. Mi meg mentünk vissza. Egy autó elvitt az Amman-Akaba autópályáig, ott meg hamarosan jött egy Akabába menő busz. Elég korán Akabában voltunk, kisütöttem, hogy még ma megpróbálok átjutnoi Egyiptomba. Tamáséknak kerestem egy szállodát (Hotel Petra, tető 2 dínár/fő), aztán mentem a kikötő felé.

Picit komplikált volt, először azt gondoltam, gyalog is el lehet menni, mert a buszból láttam kikötőt. Ott mondták, ez nem az, taxival kell menni, mert messze van. Messze is volt, de 1 dinárért elvittek. A komp csak este hétkor indul, maradt pár órám unatkozni a kikötőben. Amugy sehol semmi tájékoztatás, elég izgalmas (ekkor még nem tudtam mi lesz Egyiptomban.). Se vámvizsgálat, se semmi, csak úgy beültem a váróterembe, meg teát főztem. Amikor a többiek megindultak, én is mentem velük. Busz vitt el a hajóig. Ott meg problémáztak, hogy nincs pecsét az útlevelemben, menjek vissza a határőrökhöz. Úgyhogy loholhattam vissza, keresgélhettem, hogy hol van valami pecsételős bácsi, aztán emeletről fel, emeletre le rohangászhattam, hol kell az 5 dinárt befizetni (Jordániában van 5 dináros kilépési illeték). Persze sehol semmi kiírva, meg amikor jöttem senki nem mondta, hogy ez így működik, én meg azt hittem, olyan lesz, mint Algeciras-Tanger között, hogy mindent a hajón intéznek. Mert ha tudom, mindez bőven kitelt volna abból a pár óra unatkozásból amíg a hajót vártam. Végül aztán minden meglett, hamarosan a hajó is elindult. Gyorsan sötétedett, szépen elkülönültek Taba, Eilat, Akaba fényei. Fél óra múlva pedig már a szaúdi partok előtt hajóztunk. A túlsó parton pedig Egyiptom. Kiterítettem a polyfonomat, és lefeküdtem pihenni, közben pedig már piramisokról, sziklasírokról, meg az Al-Azhar-ról álmodoztam. Végre egy sok éves álmom valósul meg.

Már elmúlott 11 óra, amire átértünk Nuweibába. A vámvizsgálat picit nehézkes volt, már visszasírtam a jordániaiak precizitását. Már 1 óra körül volt, amire mindennel végeztem. Úgy látszik, a buszokat a hajóhoz igazítják, mert volt busz Kairóba, ami valamikor kettő után el is indult. Már világos volt, amikor átmentünk a szuezi csatorna alatt. Még pár óra, és megérkeztem Kairóba. Mellettem egy ománi ficek utazott, addig vele beszélgettem. Kairó térképet nem hoztam, mert otthon sajnáltam venni, ehelyett útikönyvből kirajzoltam pár vázlatot a fontosabb helyekről. Így aztán halvány fogalmam sem volt arról, hogy merrefele rakhattak ki a buszból. Mivel már éhes voltam, kerestem egy parkot, egy kis főzőcskéhez. Evés után egy jó forgalmas kereszteződésben véletlenszerűen kérdezgettem a buszosokat, melyik megy a Tahrir térre. Ez Kairó legfontosabb forgalmi csomópontja, gondoltam, oda csak lesz valami. Lett is, csak nem néztem meg, hányas a száma, ebből később aztán kis gondom is lett. A Tahrir térről pedig a térképvázlatom alapján aránylag hamar eltaláltam a Sultán hotelhez. 1 éjszaka 6 fontba kerül, ennek megfelelően a három zuhanyzóból általában egy sem működik rendesen, viszont van konyha, meg hűtő.

Mára nem terveztem semmi programot, hanem kipihenem az eddigi fáradalmakat. Legelőször nekiálltam aludni, ez a program délután kb. 2-ig tartott. Utána visszamentem a Tahrir térre, kívülről körbesétáltam az egyiptomi múzeumot majd elmentem a Nílusig. Hát akkor ezt is megértem, eddig csak egy álom volt. A délután hátralévő részét a Gezirán töltöttem, csak úgy találomra sétálgattam, meg eldöntöttem, hogy nem megyek fel a Kairó toronyba, mert drágább mint az Eiffel torony volt Párizsban, és nem akartam potyára kidobni annyi pénzt. Amikor este visszamentem a szállodába, már a szobatársam is ott volt. Először kínainak néztem, de ő azt mondta, hogy ausztrál, aztán kiderült, hogy édesanyja japán, de Ausztráliában élnek. Egy évig itt tanul Kairóban arabul, egész korrektül el lehetett vele beszélgetni. Egy másik szobában volt egy haverja, ő norvég, szintén arabul tanul, de csak két hónapig. Csak pár hete érkezett, de a betűket már ő is ismeri, meg pár alapdolgot. Volt még egy fekete-Afrikából elszármazott néger is, két éve él Kairóban, hozzátartozik a szálloda személyzetéhez. Előtte Franciaországban élt pár évet, a francián és arabon kívül tud szuahéliül, ezért kihasználtam a ritka alkalmat, pár dolgot kérdeztem tőle, lehet hogy egyszer még jól jön. Cserébe a recepciós nénit okítottam a perzsa nyelv alapjaira.

III. rész

2002.július 16 (kedd) : Ezen a napon a gízai piramisokat akartam megnézni. A Tahrír térről mennek buszok, van olyan ami közvetlenül oda, vannak olyanok, amelyeknél át kell szállni. A buszosok nem mindig állnak meg, van úgy, hogy csak lelassítanak, és fel kell ugrálni. A helyiek egy darabig futnak a busz mellett, aztán megkapaszkodnak valamiben, és felugranak. A leszállás hasonló, csak fordított sorrendben. Párszor nagyokat estem, amíg belejöttem, de ezt is meg lehet szokni. A buszon a hátsó ajtónál van a kaller, aki a jegyeket osztogatja, 1 menet 25 piaszter, azaz kb. 15 Ft, ami mindössze 1Ft 50fillérrel drágább, mint a teheráni. Először kereszteztük a Nílust, aztán az állatkert mellett mentünk el, összesen több mint fél óra zötyögés után értünk a piramisokhoz. A diákjegy 10 font, a felnőtt 20, ez minden további műemlékre, múzeumra igaz, úgyhogy ezután csak a kivételeket írom. A külföldieket jól megvágják, mert arabul ki van írva, hogy fél font, meg ilyesmi árak vannak, csak egyiptomiaknak, előttem épp egy marokkói család veszekedett a pénztárossal, de tőlük is kíméletlenül behajtották a 20 fontot fejenként, úgyhogy meg sem próbáltam "helyi" jegyet venni, ez múzeumban, romterületen a későbbiekben sem sikerült.

Az eddig érintett országok után Egyiptom már igazi turistaparadicsom, ez már a jegyvételnél is látszott. Aztán bent is (errefelé a műemlékeket alaposan körbekerítik) igazi vásári hangulat fogadott: több ezer turista tapossa egymást, tucatnyi árus árulja a könyveit, képeslapjait, nyakláncait, szobrait, eredeti ókori régiségeit, amit még a régészek sem találtak meg, hanem ők ásták ki, rajtuk kívül 10 méterenként tevés bácsik várnak egy tevegelni vágyóra, de van szamár, lovasfogat, öszvér is. Aztán vannak itt még piramisok is. Biztos ami biztos, fegyveres katonák veszik körül, nehogy valaki felmásszon rájuk. Az egész olyan mint bármelyik képeslapon, meg akármelyik művészettörténet könyvben részletes leírást olvashatunk róluk, nem is érdemes tovább pocsékolnom a helyet. Még talán annyi, hogy Menkaure piramisa mellett egyik (katonák által nem őrzött) masztaba tetején nyugodt körülmények között tudtam elfogyasztani a mai napra betervezett Globus konzervemet, eddig már egy japán vagy német turista sem bír eljönni, mert az aszfaltút másfele megy. Én gyalogoltam a romok között, aminek az lett az eredménye, hogy minden útbaeső tevés, szamaras, lovas, meg taxis felajánlotta segítségét, kissé nevetséges áron. Ha valaki mást is látni akar, külön belépőért megtekintheti a Napbárkát meg bemehet Khafre fáraó piramisába. Mivel nekem nem nagyon jönnek be az ilyen agyonreklámozott helyek, miután a fontosabb dolgokat megnéztem menekültem is vissza Kairóba.

A szállodában nem töltöttem sok időt. A délutánt az Egyiptomi Múzeumra szántam, ami tetszett is. A földszinten időrendben nagyobb szobrok vannak, az emeleten meg kisebb tárgyak, festmények, papirusztekercsek stb. Tolongás csak Tutankhamon fáraó sírjából előkerült leleteknél volt, úgy látszik mindenkit csak az arany érdekel, mert a többi terem több tízezer fa vagy kőszobraira közel sem kíváncsiak ennyien. Pedig mondjuk gránitból vagy bazaltból kifaragni valamit nagyobb teljesítmény. Az épségben megmaradt múmiákat 20 fontért (teljes árú 40) lehet megnézni egy külön teremben. A fontosabbak közül itt van II. Szeti, I vagy II. Thutmoszisz, II. Ramszesz és még sokan mások. Egészen zárásig maradtam, közben egyik teremőrrel beszélgettünk, és ott helyben meghívott egy saormára, de azt nem tudom, honnan kerítették. A múzeum után még sétáltam egyet a Nílus parton aztán visszamentem a szállodába.

2002. július 17 : Ezen a nap a szakkarai piramisokhoz akartam elmenni. Sajnos csak akartam, mert nem találtam meg, honnan indulnak a buszok, a taxisok elvittek volna, de azért én sem vagyok bolond. A délelőtt viszont elment a keresgéléssel. Délután nekivágtam Kairó iszlám óvárosának. Az Ezbekijja kertet érintve elsétáltam a Hasszán szultán mecsethez, ami a Mameluk építészet legjelentősebb alkotása. Jelenleg múzeum, és éppen renoválják. Közvetlenül mellette áll a Rifai mecset, hasonló stílusban épült, csak éppen pár száz évvel fiatalabb. Nem messze innét található az Ibn Tulun mecset, Kairó egyik első dzsámija, a IX.sz-ban építették. Az egész be van állványozva, mert tatarozzák, bemenetkor egy őr 10 fontot kért, mint belépőjegyet. Az egyszerűség kedvéért, hogy ne kelljen sokat magyarázkodni, azt mondtam, hogy bosnyák vagyok és csak imádkozni akarok, így aztán a 10 fontot megspóroltam. Az Ibn Tulun mecset jellegzetessége a Bagdad melletti szamarrai nagymecset minaretjére hasonlító minaret, a lépcső kívül található, spirálvonalban fut fel az épület tetejére. Ezen kívül a hatalmas belső udvar közepén egy szokatlan alakú kút áll. A környéken még nagyon sok kisebb mecset, medressze található, de mivel sötétedik, ezeket későbbre halasztom. Mivel a fényképezőgépem eleme már Petra óta rakoncátlankodik, este még vettem elemeket, nehogy majd kellemetlen meglepetések érjenek.

Következő reggel visszasétáltam oda, ahol előzőleg abbahagytam a városnézést. A Szalah al-Dín téren D-re egy felüljáróig sétáltam, ahonnan 300-as telével jó képeket lehet csinálni a Hasszán és az El-Rifai mecsetekről. Innen nem messze kezdődik a Halottak városa, Kairó egyik legérdekesebb látnivalója. Évszázadokon keresztül temetkeztek ide. Jónéhány szultán, kalifa, emír kupolás mauzóleuma áll itt, a sok tíz vagy százezer egyéb más sír között. Hogy a hatalmas terület ma se vesszen kárba, Kairó szegényei költöztek a sírok közé. Két részből áll az egész, ezen a nap a déli temetőt jártam be. A másik része az É-i, értelem szerint a Citadellától É-ra van, ez meg D-re. A délutánt teljes egészében a citadellára szántam. A nagy meleg picit megártott, meg vizet sem vittem magammal, megszoktam, hogy a szír, jordáni városokban sok közkút van. Pechemre a citadellán egy sem akadt, úgy kellett venni. A Mohamed Ali mecset elől jó kilátás van a városra, közvetlenül alatta a Hasszán és a Rifai mecsetek, még a Kairó-torony is idelátszik. Tiszta időben állítólag ellátni a gízai piramisokig. A Mohamed Ali mecset a leírásoknak megfelelően valóban gyönyörű, belsejét alabástrom (a gipsz egy nagy nyomáson keletkezett változata) borítja, ezért Alabástrom mecsetnek is hívják, a XIX.sz. közepén Mohamed Ali parancsára építettek, a stílusa a török mecseteket idézi. Nem messze a mecsettől van a katonai múzeum, egyenruhákat, zászlókat, fegyvereket állítottak ki, meg az egyiptomi hadsereg vezérkarának fényképeiben lehet itt gyönyörködni. Este még elsétáltam a Ramszesz pályaudvarra, megnézni a menetrendet. Örömömre vannak éjszakai vonatok Luxor, Asszuán felé, majd holnap visszajövök jegyet venni.

Következő nap, péntek lévén nem akartam a muszlimok lakta óváros nevezetességeit tovább nézegetni, inkább a keresztények lakta Kopt-negyedet vettem célba, ott rendes munkanap van pénteken. Kairó kopt része a város D-i részén van, a metróval a Mar Girgis megállóig kell menni. Kiszállva, rögtön feltűnik a Mar Girgis névre hallgató római-bizánci erőd maradványa. A környező kis utcácskákat jobbára koptok lakják, sok szép kopt templom látható a környéken, sőt még akad errefelé zsinagóga is. Különösebben nem kell a városnézést megtervezni, mert kis területen fekszenek a látványosságok, és nem messze a metrómegállótól térkép segíti az eligazodást. Az erőd mellett áll a Kopt Múzeum. Már az épület is műemlék, magánadományokból építették, bent pedig tematikusan mutatják be a Kopt művészetek különféle fajtáit. Leghíresebbek a textíliák, régi ikonok, ezek picit háttérbe szorítják a kopt szobrászat kevésbé jelentős emlékeit. Van még pár régi kódex, kéziratok is. A kopt negyedből gyalog terveztem visszasétálni a belvárosba. Pár perc múlva feltűnt az Amr mecset, ami Kairó legrégibb iszlám építménye. Kívül-belül tatarozzák, ezért nem lehetett valami jó képeket készíteni. Újabb pár perc, és a római mintára épült vízvezetékhez érkeztem. Hajdan ezzel látták el a Nílus vizével a Citadellát. Egy részét szépen felújították, de jelentős része romos, nem is beszélve a környezetéről, ami még egyiptomi viszonylatban is romhalmaznak számít, vagy mondjuk inkább szeméttelepnek, ahol kidobott kanapétól rothadó gyümölcsökön át birkáit békésen legeltető fellahokig bezárólag minden van. A lehangoló látvány után a Nílus felé vettem az irányt, s hamarosan már el is feledkeztem erről a nyomasztó élményről. A környező utcákban megismerkedtem egy aranyos hölgyeménnyel, Fatunnak hívták, egy utcai árusnál vettünk kaját, beszélgettünk. Majd együtt mentünk el a Nílushoz sétálni egészen a Roda sziget É-i csücskéig. Sajnos nem volt sok ideje, haza kellett mennie, úgyhogy pár óra múlva érzékeny búcsut vettünk, de előtte leírtam a címét, hogy majd holnap meglátogatom. A Roda szigettől hamar visszaértem a szállodába. Az est során még kimentem a Ramszesz pu.-ra, jegyet venni Luxorba. Sajnos csak holnaputánra volt jegy, addig még dekkolhatok Kairóban.

Másnap, kihasználtam a potya napomat, amit a vonatra kell várni, és elmentem a Fayum oázisba, ami Kairótól mintegy 70 km-re van (3 font, a buszokat a gizai piramisok felé tartó "Al Ahram" sugárút tetszőleges pontján lehet megállítani). Az egész egy mélyföldön van, legmélyebb pontja -80m, a Nílus idáig levezetett vizével öntözik. Nagyon jó volt a hangulata, lenyűgöző növényzet, bivalyok, melózó fellahok, stb. pár órát csak úgy céltalanul elvoltam. Kisbusszal el lehet menni, azt hiszem Lahun faluig (sajnos a nevében nem vagyok egészen biztos), onnan 3 fontért vittek el motorkerékpárral III.Amenemhat fáraó meglehetősen romos piramisához. Ezen kívül itt lehet a legolcsóbb banánt kapni, vásároltam is 2 kilót. Nem tudom, mennyibe került, nem írtam fel, de valami nagyon bagó összeg. Persze a datolya, narancs sem egy nagy összeg. Már sötétedett, amire visszaértem Kairóba, nem volt már kedvem elmászkálni Fatunhoz, inkább a szállodában aludtam helyette, meg a lakótársakkal folytattam eszmecserét. Volt ott egy világjáró japán. Most épp Föld körüli úton van, repülővel jár ide-oda, Japánból Kína, India, stb-n keresztül a Közel Keletre, innen Európába, aztán Amerikába, onnan haza. Persze én a helyében fordítva mennék, K-ről Ny-ra a dátumválasztón egy teljes napot veszít, én nem bírnék ki ekkora időpazarlást. Büszkén mondja, hogy vagy 16 országban járt már. Mindenki elképedve hallgatja.persze csak a kispályás, zöldfülű utazók. Itt az én időm, s előállok, hogy én már 34 országban voltam. Na, most aztán már csak engem hallgatnak, hogy lehet ilyen sok helyre eljutni! A válasz: egyszerűen csak jó helyre kell születni. Elkezdem sorolni az én országaimat: Ausztria, Svájc, Lichtenstein, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Szerbia, Macedónia, Románia, Bulgária.ja, hogy így könnyű, nálunk sürün vannak az országok. Ő is sorolja az ő tizen akármennyiét: USA, Kína, Brazília, Ausztrália, Kanada, Indonézia,.Hát, úgy látszik vesztettem, de legalább ez az előnye megvan, hogy ilyen politikailag széttagolt helyre születtem, lehet villogni, hogy milyen sok-sok országba jut el a csóró magyarja. Rossz belegondolni, mi van, ha történetesen Joskar-Olában születek. Több ezer km-es körzetben sehol egy nyavalyás külföld.

2002. július 21 (vasárnap) : Tegnap a norvégot rábeszéltem, hogy menjünk el Kopt templomba. A Mar Girgis megállónál szálltunk ki, az El Mu'allaka-templomot céloztuk meg. Már javában folyt a szertartás. A szövegéből semmit nem lehet érteni, mert az kopt nyelven van. Ez ma már csak liturgikus nyelv, a koptok ugyanolyan arabul beszélnek, mint a muszlimok, viszont büszkék múltjukra, hiszen ők az ókori egyiptomiak leszármazottai. Mondanak olyat is, hogy már az óegyiptomi vallásban megjelenik a kereszténység előképe, hiszen már Amon isten is Ankh-keresztet tart a kézében. Sok kopt templomon manapság is Ankh-kereszt van. A liturgia néhány vonásában emlékeztet az orthodox liturgiára, felismerhetőek a bemenetek, van ikonosztáz-szerűség, az áldozás is hasonló. Van viszont pár extra ceremónia is. Így pl. a liturgia első negyedében valami dobozt (ilyenek többfelé is voltak a templomban, ikonokkal körbevéve, ezek alapján valami helyi szent ereklyéinek tippelem) bekentek valami sárszerű masszával, ami vizes homokra emlékeztetett, de lehetett felőlem akár Nílus-iszap is. A liturgia végén az orthodox proszfóra helyett ezzel a "Szent sárral" megkent szentképeket osztogattak a híveknek. Én is kaptam egyet. Másik érdekesség, hogy a liturgia bizonyos részein a hangulat fokozására cintányérokat használnak, valamint csengettyűket.

A liturgia végeztével a norvég visszament a szállodába, én meg rohantam Fatunhoz. Kitörő örömmel fogadott, mivel tegnapra várt, már azt hite, őróla meg megfeledkezem. Természetesen nem feledkeztem meg róla, amit ő és a családja egy ebéddel honoráltak, utána beszélgettünk, meg újra mentünk a Nílushoz sétálni. Hívtam, hogy menjünk el az állatkertbe, de haza kellett mennie. Visszakísértem, otthon újabb nagyvonalú vendégség, és állatkert helyett rátértünk az apukájával az érdemi dolgokra. A lányának olyan férjet szeretne, aki kívülről fújja az egész Koránt. Kiábrándítottam, hogy csak egyszerű turista vagyok, nem az Al-Azhar nagysejkje, de tekintettel európai mivoltomra, alábbhagyott a színvonalból, és ha néhány rövidebb szúrát megtanulok az eddig tudottak mellé, akkor nem fog akadályt gördíteni a továbbiak elé. Mivel a nehezén ezzel túl is voltunk már csak olyan részletkérdések megvitatása volt hátra, hogy hány birkát vágjunk a lakodalmon, és hány dollár értékben vegyek Fatunnak ékszereket. Végülis komoly probléma nem merült fel, úgyhogy ha majd visszajöttem Luxorból el is intézzük az eljegyzéshez szükséges papírokat, aztán utána már boldogan, édes kettesben mehetünk az állatkertbe. Addigis egyedül voltam kénytelen az innét ~2-3 km-re lévő állatkertbe elmenni. Jobbára afrikai állatokat láthatunk, gondolom rozmárt tartani picit költséges lenne. A krokodillal viszont úgy vannak, mint a moszkvai állatkert a barnamedvével - kimennek a tajgába és fognak amennyi éppen kell nekik. Bár Moszkvában van azért pálmaház is. Itt viszont az "alap" a pálmaház, már a növények miatt is megéri eljönni, az egész mindössze 50 piaszterbe kerül, csodák csodájára még külföldieknek is. A sok ókori meg középkori emlékbe belefáradva megér egy délutánt. Estére már nem terveztem semmit sem, visszamentem a szállodába, kicsit pihentem, majd kimentem a pályaudvarra, a vonatra.

2002 július 22 (hétfő) : Kb menetrend szerint érkezett a vonat a luxori állomásra. Itt rögtön körbeloholtak minden külföldit a felhajtók, kocsiosztálytól függően olcsóbb vagy drágább szállodát ajánlani. Nekem 7 fontért sikerült egy manuszt elkapnom, mielőtt még meggondolom magam futott velem a szállójába. A nevét nem tudom, de felesleges is, mindenki könnyen talál szállást, ha valami isteni csoda folytán nem érkezne ki a vonat elé kétszer annyi felhajtó, mint ahányan kiszállnak a vonatból, akkor is a vasútállomás környéki utcákon rengeteg szállodát lehet találni. A szállóm kellemes volt, egyszemélyes szoba (kevesebb mint másfél dollárért), ventillátorral, és pont szemben volt a fürdő is, nem kellett messze menni. Alighogy kezdtem elhelyezkedni, kopognak az ajtón, amint kinyitom, egy középkorú férfi kezdi a szövegét, rögtön belevág a közepébe, hogy miszter, micsoda ajánlataim vannak a számára, és sorolja a jobbnál jobb turistautakat a környék nevezetességeihez. Amikor két lélegzetvétel között egy pillanatnyi szünetben szóhoz jutok, megkérem, folytassa arabul, talán többet értek belőle. Természetesen angolul folytatja, hogy én volnék a máj frend, és cirka 50 dollárért minden környékbeli romot megnézhetek. Lesz idegenvezetés angol, német, francia, japán nyelven. Mivel ma még látni is szeretnék valamit (meg előtte zuhanyozni is) mutatom neki a fénymásolt papírjaimat, hogy magyar volnék, magának a nagy Kákosy professzornak az országából (tapasztalat szerint errefelé Puskás után Kákosy a legismertebb magyar), van részletes leírásom, régészeti térképekkel, a mindenható Allah segedelmével egyedül is elboldogulok. Erre máshogy próbálkozik, miszerint busszal mennénk nem kéne gyalogolnom, meg a Nílus Ny-i partja is tervben van, a busz hídon megy, benn van az árban, nem kell a drága kompjegyet kifizetnem, mindez már csak tventi fájf dollár csak nekem, csak most. Már mehetnékem van, mondom neki, ma Luxorban maradok, nem kell a szolgáltatása. Nagy nehezen otthagy, zuhanyzás után neki is indulnék. Lent a portán újbol van hozzá szerencsém, ha ma nem is, holnap feltétlenül menjek vele, a busz minden nap megy, légkondival, nincs meleg, van sok turista, nem fogok egyedül unatkozni, mindez újabb akciós áron, mindössze 100 fontért. Még az utcára is utánam kiabált.

A szállodától 5 perc séta a Luxori-templom, amit délutánra hagyok, mert valahol azt olvastam akkor jobbak a fényviszonyok. Ehelyett egy kb. 1 órás sétával, az innen É-ra található Karnaki templomkomplexumhoz mentem el. A belépődíj itt is 10 (teljes árú 20) font. Belépve egyszerre a híres Karnaki oszlopcsarnokba jutunk. Már eléggé megviselt szemüvegemből itt esett ki az egyik lencse. Mivel nem volt semmim, amivel megszerelhettem volna, csak körömmel tudtam visszaügyeskedni nagyjából, de kb. 1-1,5 órás ciklusokban folyton kiesett, így rendszeres egész-napos elfoglaltságot biztosított unalom ellen. A kiterjedt romterületen mintegy 8-10 templom áll, mindegyiket egy-egy istenségnek szentelték. Így pl. a nagy templomot Amonnak, a talán legszebben fennmaradt Khonszu-templomot pedig Amon fiának, Khonszunak, a holdistennek. Az egyiptomi mitológiában a legtöbb istennek voltak saját szent állatai is, pl Básztetnek a macska, vagy Szobeknek a krokodil. Ezeket aztán a templomban tartották is, istennek kijáró tisztelettel vették körül, a krokiknak még külön tavacskáik is voltak. Haláluk után fáraót megillető módon bebalzsamozták őket, majd koporsókba téve temették el. A Szépművészeti Múzeumban is van néhány macska és íbisz múmia. A leghíresebb állatkultusz talán az Ápisz-bikák kultusza, a bebalzsamozott bikák a szakkarai Serapeumban nyugodtak. A romok végigjárása után a déli melegben egy fedett templomrészben akartam pihenni, de alighogy végignyúltam az árnyékban levő köveken egy őr jött oda, és tudatta, hogy ez nem szálloda, ne itt aludjak. Tehát útra keltem, hogy még a luxori templomot is megnézzem. Elég furcsa látvány, de a hatalmas ókori építményeket (pylonokat, oszlopokat) toronydaruval tatarozzák, bezzeg 4000 éve.

Délután visszasétáltam Luxorba. A du.-i fénynél tényleg jó képeket lehet csinálni a Nílus partján álló templomról, csak a bejárati pylon van árnyékban. Amikor a szokásos "turista útról" letértem, hogy más szögben is fényképezhessek, mint a képeslapokon, egy őr akkora cirkuszt csapott, hogy arrafelé nem lehet menni, hogy már majdnem megijedtem, mindenesetre csak egy képet tudtam készíteni, aztán továbbálltam. Itt van a másik vége annak a szfinxsornak, ami a Karnaki templomhoz vezet.

Luxor tele van turistákkal, ezért minden nagyon drága, és picit tele volt már a hócipőm, hogy mindenki folyton át akar kenni, az élelmiszer a többszöröse a kairóinak, a városban mindenütt felbukkanó lovaskocsisok félpercenként kérdezgetik, hogy nem kell-e a szolgáltatásuk. A Nílus-parton pedig lehetetlen úgy végigmenni, hogy ne törnének rám 100 m-enként felukkások, hogy 10 fontért felukkázhatok. Végülis ez nem is olyan sok érte, de egyedül nem sok értelmét látom az efféle mulatozásnak, majd ha egyszer Fatunnal erre járok. Szóval a mai megpróbáltatások után már amúgy is picit ingerülten kerültem vissza a szállodába. Ezek után este újra jön a ficek, hogy máj frend, akkor holnap a Nílus bal-partjára mikor fizetem be a pénzt? Majdnem hanyatt esik amikor mondom neki, hogy semmikor, mert egyedül megyek. Hogyhogy gyalog akarok? Meg nem e volt meleg, mert a busz légkondis. Amikor látja, hogy kitartó ellenféllel kell küszködnie, előhalász a táskájából fényképeket, hogy a programban szerepel Hatsepszut királynő temploma, a Ramesszeum, a Királyok völgye, mutogatja a képeket, én meg előhalászom a táskámból mindezeknek a régészeti helyszínrajzait, s megnyugtatom, hogy nem fogok eltévedni. Nem adja fel, már 80 fontot mond, meg egy emlékkönyvet mutogat, hogy mindenkinek mennyire tetszett, direkt nekem egy magyar beírást is keres. Nagy nehezen sikerül csak levakarnom. Az egész beszélgetést úgy kéne elképzelni, hogy ő darálja angolul, amit én mondok az meg arabul van, az ágyam meg tele térképekkel, emlékkönyvekkel meg fényképekkel, rajta vigyorgó japánok, meg nyugati turisták.

Már sötét volt amire végre sikerült leráznom. Visszamentem a templomhoz, éjjel szépen kivilágítják, a kerítésen kívülről jó képeket tudtam csinálni. Hosszas keresgélés után a vasútállomás és a templom közötti úton, kb. félúton találtam egy korrekt kajáldát, ahol normális áron adtak saormát.

2002 július 23 A komp 25 piaszter, de latin betűkkel 1 font van kiírva. Inkább nem szóltam semmit, hanem adtam a kasszásnak a 25 piaszterest. Bizonytalanul megkérdezi, hogy egyiptomi vagyok-e, mert ugyebár a külföldieket ki kell szipolyozni. Egy unott eiwa meggyőzte, hogy helyi volnék, csak picit beszédhibás. A kompon már nincs ellenőrzés, nyugodtan lehetett beszélgetni a helyiekkel. A túlsó partról 50 piaszterért kisbusszal el lehet menni a Memnon szobrokig. Innen rövid séta a jegyiroda. Minden romhoz itt kell megvenni a jegyet. A diákjegy 6 líra, a felnőtt a kétszerese. A királyok völgye 10 font, amiben 3 tetszőleges sír (Tutankhamon sírja kivételével) megtekintése is benne van. A jegyiroda mellett lehet 5 (azaz öt) fontért egész napra biciklit bérelni. Azért hangsúlyozom ki, mert fehér embernek (meg sárga japán-embernek is, gondolom) a sokszorosát mondják, de le lehet vinni 5-ig, van egy korrektebb bácsi, a jegyirodától É-ra, egy kis udvarban.

Elsőként a legközelebb lévő III. Thutmószisz templomhoz tekertem el, nem messze Medinet Habu falutól. Az építtető fáraóval már volt szerencsém megismerkedni a kairói múzeum múmiái között. Ezután II. Ramszesz fáraó halotti templomához mentem. Ez a környék talán legimpozánsabb emléke, a gigantikus oszlopokon az eredeti színek is látszanak. A következő célpont Hatsepszut királynő halotti temploma. Útközben útbaejtettem egy alabástrom-faragó műhelyt, amiből rengeteg van a környéken. Végülis nem volt olyan drága, mint amire számítottam, de azért csak nézelődtem. Hatsepszut templomához a legnagyobb melegben érkeztem. Amikor a hosszú lépcsősoron felértem a tetejére fél óra pihenéssel kezdtem, szieszta gyanánt. Volt ott egy szerb társaság, sokáig beszélgettem velük, kölcsönösen örültünk egymásnak, hogy itt kell találkoznunk közép-európaiakkal. A templom olyan, mint egy szocreál emlékmű, ami talán a frissen felújított, négyszögletes oszlopoknak köszönhető. Közvetlenül mögötte egy nagy sziklafal magasodik, nem messze egy kis ösvény kanyarog fel a tetejére. Ezen eljuthatunk egészen a Királyok völgyéig. Közben csodás kilátás van: a lábunk alatt a templom, távolabb pedig a Nílus, két partján keskeny zöld csík jelzi a termékeny területet. A déli melegben picit kifulladtam amire átértem a Királyok Völgyébe. Először egy picit kifújtam magam meg kigondoltam, melyik sírokat kellene megnézni (a jegy hármat enged). Tutankhamon sírjára nem érvényes a belépő, oda külön kell válatni. Ez is egy érdekes dolog: mindenki pont Tutankhamon sírjára kiváncsi. Régészeti, művészettörténeti könyvekből tudhatjuk, hogy ez a legkisebb, legjelentéktelenebb sír (ezért is maradt rejtve a rablók elől.), a benne talált leletek a kairói Egyiptomi Múzeumban vannak kiállítva. Ennek ellenére a legtöbben pont erre kíváncsiak plussz 20 (felnőtt 40) fontért. Természetesen én meg sem közelítettem a nagy kupac turistát, inkább az ismert cseh egyiptológus, Vojtech Zamarovsky magyarul is megjelent Felséges piramisok c. könyve és más művek ajánlásai alapján Merneptah, I. Széti és valahányadik Ramszesz fáraók sírjait néztem meg.

Az újbirodalom idején már nem építtettek piramisokat, rájöttek, a nagy építmény nem biztosítja a holttest fennmaradását (ahogy a vallás megkívánta volna a Ka lélek számára). Sőt egy hatalmas gúla kellően feltűnő jel a sírrablóknak. Az Újbirodalomban ehelyett a föld alá, rejtett kamrákba, zegzugos járatokon elérhető sírokba temetkeztek. Ezekben sajnos nem lehet fényképezni (vaku nélkül sem, ill. lehetne venni fotójegyet), de 1-1 képet síronként lehet csinálni, mert amint elkattintjuk a gépet, az őr elveszi, a kijáratnál pedig visszaadja. Összesen tehát 3 képet tudtam csinálni, bár többet nem is igazán érdemes, mert könyvekben úgyis megvannak, jobb minőségben is, mint ahogy én fényképezni tudnék. Miután amit lehetett megnéztem, ismét nekivágtam a hegynek, nagyon szép az út, a tetőről pedig nagyon jó a kilátás a Nílus völgyére, a lábunk alatt a mélyben pedig Hatsepszut királynő temploma. Ha valakinek van kedve egy kis sétához, és kellően bírja ezt a pokoli meleget, feltétlenül ajánlom ezt az utat, mert nagyon hangulatos. Nem is beszélve arról, hogy útközben még köveket és ősmaradványokat is gyűjthetünk. Én is találtam itt fosszilis kagylókat. Visszaérve a Hatsepszut templomhoz már sietni kell, mert még két sziklasírra vettem jegyet, és már késő délután van. Nakht és Menna sírjai a Ramesszeum közelében vannak, de már nem megy oda rendes út, a biciklit is úgy kellett tolnom. Az őr egy kis keresgélés után bukkant csak elő, és megmutogatta a sírokat. Hozott magával kartonokra ragasztott alufólia tükröket, azokat addig variálta, amíg a legbelső kamrában is világos lett, még fotózni is engedett.

Fél hat körül értem vissza a bicikli kölcsönzőhöz. Ittunk egy pohár teát, és mentem is vissza a kikötőbe (a busz 50 piaszter), a hajóra most is sikerült 25 piaszterért fellógnom. Megvártam amíg besötétedik, hogy a luxori Amon templomról tudjak éjszakai képeket készíteni, és visszamentem a szállodába. Újabb külföldiek érkeztek, szintén mennek a Ny-i partra. A tegnapi máj frend nem is méltatott egy pillantásra sem amikor köszöntem neki. Inkább tovább ajánlgatta a prospektusait. Viszonylag korán lefeküdtem, hogy a holnap reggeli vonatot elérjem.

Mivel az órám már nem működik, izgalmas dolog volt a felkelés, mert nem tudtam, túl korán vagy már túl későn van-e. A biológiai órám azonban most is pontos volt, 20 perccel a vonat indulása előtt értem ki a pályaudvarra. Általában a Nílustól távolabb ment a vonat, de néhol egészen a part mentén. Idfu-t keresztezve lehetett látni a Hórusz templomot, aminek az az érdekessége, hogy a bejárati pylon előtt nem az építtető fáraó szobra áll, hanem az ég istenének, Hórusznak a sólyom alakjában ábrázolt szobra.

Asszuánban a vasútállomástól kb. 200 m-re találtam egy szállót, 5 fontért. Két japánnal kerültem egy szobába, rövid pihenés után nekivágtam a városnak. Leginkább a Phile-i templomot szerettem volna megnézni, a Nílus parton találtam is egy mikrobuszt, ami arrafelé megy, 3 fontért a bejáratig vitt, ezúttal engedtem, mert a nagy melegben nem volt kedvem sem a sofőrrel veszekedni, sem gyalogolni. Az izgalmas rész ezután következett. A templom egy szigeten van, ahova kis, motoros csónakkal lehet elmenni. A szokásos 10 fontért megvettem a belépőt, majd a csónakosok rámrontottak, betuszkoltak egy csónakba, de senki nem volt hajlandó megmondani, mennyiért visznek mert gondolom, nem ingyen. Hamarosan be is indították a motort, és máris hajókáztam egyedül (ill. kettesben a sofőrrel) a sokszemélyes hajókán. Nagyon szép gránitsziklák között vezetett az út. Eredendően itt volt a Nílus első Kataraktája (a nílusi vízeséseket Kataraktának hívják), de az Asszuáni gát ezt megszelídítette, csak a sziklák maradtak, egyébként már hajózható. Másik érdekesség, hogy itt már elvileg lehetnek krokodilok, a gát miatt É-abbra már nincsenek. Sajnos krokit nem láttam, de mindenféle madár bőven volt. Néhány perc múlva feltűntek a templom romjai a szigeten. A sziget D-i csücskén van egy kikötő, ott kötöttünk ki. A templomot kb. fél óra alatt meg lehet nézni. A késői korban épült, a Ptolemaiszok idején, de stílusa a régi templomokat idézi, csak 2000 evvel fiatalabb, és jobb állapotban van. Miután mindent megnéztem a hajóval mentünk is vissza a szárazföldre. A ficek a parton bejelenti, hogy tventi fájf pund, mister! Én meg bejelentem neki , hogy ummek ja habíb! (=anyád.), nem tudom, ennek a tükörfordításnak így van-e értelme arabul, mindenesetre elkezd óbégatni. Végül 20 fontban kiegyezünk, ami azért meglehetősen túlzó felár (még a felukka is csak 10 font). További költségkímélés céljából gyalog sétáltam vissza Asszuánba. A gát miatt a környék katonai terület, az igazoltató katonák csodálkoztak is rajta, minek gyalogol egy dúsgazdag fehér-ember déli melegben amikor taxival is mehetne.

Visszaérve a szállásra kérdezték, hogy holnap megyek-e Abu Szimbelbe? Én eredendően nem akartam, mert úgy hallottam, nagyon drága, a Kairóba szóló vonatjegyet is holnapra vettem meg, időm sem nagyon volna. Mondták, hogy 30 font, plusz a belépőjegy. Ez viszont meglepően kedvező ár, kora hajnali indulással délre vissza is érnénk. Nem tudtam ellenállni a lehetőségnek, öt perc gondolkodási idő után igent mondtam. Gondolom sokat számított nekem, hogy nem voltak tolakodóak, mint nemrég Luxorban, az ár is elfogadható, ráadásul Abu Szimbelt máshogy nem is lehetne megjárni. Másnap elégedett is voltam, ezt a kis kirándulást bátran ajánlom mindenkinek. Mivel így az időm megfogyatkozott Asszuánban, picit bele kellett húznom. Mára a botanikus kertet, meg az Elephantine-szigetet terveztem, holnap délután meg a Kőbánya megjárható. Rövid pihenés után át is hajóztam az Elephantine szigetre (25 piaszter). Már késő délután volt, de még a másik szigetre, a botanikus kertbe is el akartam menni. Hosszas keresgélés után egy felukkás 10 fontért át is vitt volna, de sajnáltam rá a pénzt, ehelyett inkább még az Elephantine szigeten sétáltam, majd napnyugta körül visszamentem Asszuánba. A szállóban két japánnal voltam egy szobában, este még velük beszélgettem.

2002 július 25 (csütörtök) : Hajnalban fel is keltettek, és a megbeszélt időpontban már utaztunk is. Amikor már lehetett valamit látni, már javában sivatagban jártunk, gyakorlatilag megállás nélkül mentünk több órát Abu Simbelig. A közelben van egy kis lakott település, azon kívül minden a turistákért van. Az elágazástól alig pár km a szudáni határ. Abu Szimbelben két sziklába vájt templom is van. Amikor készült az asszuáni gát, ezeket, sok más műemlékkel együtt elöntötte volna a víz, ezért költséges munkával arrébb rakták őket. A legtöbb turista ehhez a két templomhoz jut el, de az idevezető úton több helyen is táblák jelzik a többi áthelyezett műemléket is. Két óra nézelődés után indultunk vissza. Gondolom ez valami szabványprogram lehet, mert az összes busz, taxi ilyenkor indul vissza, hosszú sorban haladtunk egymás mögött. A különböző elágazások, hegyek, kanyarok alapján megpróbáltam beazonosítani, mikor szeljük át a ráktérítőt, ott meg is állítottam a buszt egy fénykép erejéig. Tegnap valami megárthatott, meg a mai napon is meglehetősen rosszul éreztem magam (csak fizikailag, Abu Szimbel szép volt), így aztán a délutáni asszuáni városnézésből (kőbánya, befejezetlen obeliszk, sziklasírok) nem lett semmi, hanem betegeskedtem. A szállóban, meg az asszuáni parkokban pihentem. A kellemetlenségek ellenére Asszuánból jó emlékeim maradtak, itt legalább korrektek a bazár kereskedői, az emberek is normálisak, legfeljebb máskor majd veszek ásványvizet, meg nem déli melegben indulok városnézésre. Mindenesetre már alig vártam, hogy este a légkondis vonatba beeshessek.

Reggel Kairóban visszamentem a Sultan hotelbe, aztán aludtam vagy délig, közben egészen helyrejöttem, délután már az óváros mecseteit nézegettem. Az Iszlám Művészetek Múzeumát éppen tatarozzák, erről le kellett mondanom. Meg arról is lemondtam hogy elmenjek Fatunhoz, majd ha rendesen meggyógyulok.

2002. július 27. (szombat) Még amikor megérkeztem Kairóba, el akartam menni Szakkarába, Dzsószer fáraó lépcsős piramisát megnézni. Akkor nem találtam oda, de most már tényleg rászánom ezt a napot, hogy valahogy eljussak Szakkarába. Nagyjából úgy kell elindulni, mintha a gízai piramisokhoz mennénk, de előbb ki kell szállni a buszból, egy tábla jelzi, merre kell Szakkarába menni. Hamarosan fel is vettek, 50 piaszter Szakkara falu. Múltkor rossz elágazásnál próbálkoztam, de másodszorra már csak sikerült. Jobboldalt elhaladunk a gizai piramisok mellett, majd pár km után Abu Sir következik, az V. dinasztia romos kis piramisaival. Szakkara település előtt tábla jelzi, hogy a romokhoz merre kell menni. A buszból kiszállva jó fél óra séta után érjük el a jegyárus bódét, onnan újabb negyed óra a lépcsős piramis. Ez volt az első piramis, a később istenné avatott Imhotep volt az építésze, a korábban használt masztabákból alakította ki. Körülötte a különféle más épületek romjai is fennmaradtak. Az ókorban nagy tisztelet övezte a sírt és többször is helyreállították. Nem csak ez az egy piramis áll itt. Az V.-VI. dinasztiák fáraói is ide temetkeztek. A gizai nagy piramisok után már csak kisebbeket építettek, az anyaguk sem feltétlenül kő, készítettek téglából is, sőt olyan is akadt, amibe csak belső válaszfalakat építettek, a közeiket meg törmelékkel töltötték ki, ésa külsejét borították csak be rendesen. Ezekből aztán nem is maradt túl sok. Ezeken kívül sok-sok masztabát nézhetünk meg. El akartam menni még a Serapeum-hoz is, de a Mariette háznál az őr mondta, hogy tatarozzák, így még három masztabát (Ti, Kagemni, Mereruka tudtam megnézni. Valahogy őrök sem voltak, egy-két képet még fényképezni is tudtam. Kagemni masztabája mellett áll Teti fáraó fáraó piramisa, aminek be lehet menni a belsejébe. Egy szűk, hosszú folyosón kell meggörnyedve, félig guggolva mászni, több kisebb kamrán át a sírkamrához. Ott a fáraó múmiája helyett egy szigorú őr fogadott, és nem engedett egy képet sem készíteni. Ezzel lényegében minden fontosat megnéztem Szakkarából, mindez benne volt a 10 fontos belépőben, alighanem ez volt a legtartalmasabb romterület, ahova egész olcsón eljutottam. Rám mindenesetre nagyobb hatással volt mint a gizai piramisok. Délután visszagyalogoltam a faluba, közben vettem egy nagy sárgadinnyét. Már megint a legnagyobb melegben néztem a romokat, ráadásul a fejemen sem volt semmi, meg továbbra is csapvizet ittam, kezdtem is érezni, hogy megint beteg leszek, és siettem vissza Kairóba. Este még elmentem Fatunékhoz, hogy a részleteket megbeszéljük. Végülis csak annyi lett a probléma, hogy csak akkor adták volna hozzám feleségül, ha kiköltözök Kairóba, ezt meg természetesen nem vállaltam be, így kellően demokratikusan passzoltuk el a dolgot. Azért vagy éjfélig maradtam náluk, utána feltettek egy buszra, ami állítólag az Orábi térre megy, ahol a szállodám van. Közben egészen megfájdult a fejem, hánytam, álmos voltam, meg minden bajom volt.

2002. július 28. Pechemre Kairóban több Orabi tér is van, a busz spec egy másikra vitt el. Halvány fogalmam nem volt, hol járok, csak azt észleltem, hogy a Nílusnak rossz oldalán vagyok. Egy másik busszal visszamentem odáig, ahol még nagyjából sejtettem, hol vagyok, de már nem járt a metró. Maradt a busz, az meg visszavitt az előző Orábi térre. Mivel az "én" Orábi teremről senki nem hallott, emlékeim alapján nekivágtam gyalogosan, ami tök sötétben, betegen nem volt éppen egy nyerő megoldás. Éjjel fél kettő körül eluntam a mászkálást, és 10 fontért taxival mentem vissza a szállásara. Mellesleg a kairói sofőrnek nekem kellett megmutatnom, merre menjen, ezt a részét a városnak nem ismeri. A szállodában mindenki kitörő örömmel fogadott, már azt hitték elvesztem. A késői fekvésnek köszönhetően csak dél felé kezdtem ébredezni. A tegnapi Szakkarai kiruccanás eredményeként kisebb napszúrást is kaptam, ígyhát a délután is eseménytelenül telt, kipihentem a fáradalmakat, sétáltam a Gezirán, stb. Este megismerkedtem az új szobatársammal : egy hollanddal

2002. július 29. (hétfő) Most már aztán tényleg meggyógyultam, itt az ideje, hogy az utolsó egyiptomi programomat megvalósítsam: az első gúla alakú piramisok meglátogatása Dahshur mellett. A hollanddal tegnap megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk a dashuri piramisokhoz. Most már tudtam a járást, úgyhogy tudtam villogni, hogy milyen jól ismerem Kairót. Gyakorlatilag úgy kellett menni, mintha Szakkarába mennénk, csak nem kell kiszállni a szakkarai piramisokhoz vezető útnál, hanem végig kell menni a végállomásig. Az ott gyülekező taxisok mindenre megesküdtek, hogy Dashur ide min. 20 km, egyesek szerint több is, és 10 fontért elvisznek. Na, ezt azért nem veszem be, tegnapelőtt Szakkarából is szépen láttam Sznofru fáraó tört vonalú piramisát, nem lehetett több 10 km-nél, most meg azért már túl vagyunk pár km-el Szakkarán. Úgyhogy nekivágtunk gyalogosan. Amikor már úgy gondoltam, jöhettünk eleget, letértünk az útról és a datolyaültetvényen keresztülvágva kb. 800m-1 km után elértük a sivatag szélét. Itt felkapaszkodtunk az első homokdűnére, és szépen látszottak a piramisok. É-ra idelátszott Dzsószer fáraó lépcsős piramisa, mellette Unisz piramisa. D-re pedig egész közel Sznofru É-i piramisa, távolabb pedig a tört vonalú piramis. ÉK-i irányba, még a szakkarai romok előtt a szakkarai D-i piramisok. Nyílegyenesn megcéloztuk Sznofru É-i piramisát. A dűnéken hol fel hol lemenve néha eltűnt a szemünk elől, de az irányt végig lehetett tartani. A homokdűnék közötti mélyedések nagyobb méretű kavicsai között kövesedett tengeri sünöket lehetett találni, sőt még valami nyitvatermő-szerűség közelebbről nem meghatározható tobozát is. Ezenkívül mindenféle sivatagi homokformációkat láttunk, különféle homokdűnéket, sőt még barkánokat is. Ősi szokásom szerint innen is gyűjtöttem üres filmesdobozokba homokmintát. Már egészen közel voltunk a piramishoz, amikor egy katona óbégat, meg integet felénk. Erre egy picit változtattunk az eddigi irányon és kb. 5 perc múlva kiértünk az aszfaltútra, a katonához. Elkezd kiabálni, hogy turistáknak tilos a sivatagban egyedül mászkálni, meg ezekhez a piramisokhoz is kell belépőjegyet venni, amit két km-re, valahol Dahshur faluban megtehetünk. Ehhez nincs sok kedvünk, rábeszéltem, hogy engedjen tovább, meg megmutogattam neki az imént talált tengeri süniket. Mivel szegénykém soha nem tanult őslénytant, azt hitte, valami ókori faragványok, amiket Szakkarából menekítettünk, mivel azt mondtuk neki, hogy egyenesen Szakkarából gyalogolunk a sivatagban (márcsak, hogy nagyobb legyen a tekintélyünk, hogy vagy 10 km-t cepettünk a homokban, könnyebben megértette, hogy nem akarunk még gyalogolni jegyet venni, meg egészen összehaverkodtunk, még vizet meg kenyeret is adott (mása nem volt)). Persze az ő agyában aztán egészen másképp állt most össze a dolog. Ezek szerint Szakkarából hozunk valami faragványokat, és ott nem mertünk kimenni, mert hátha elkapnak, hát jöttünk erre. Eltartott egy ideig, amire sikerült megismertetnem a fosszilizáció alapjaival. A végén ő is kapott egy sünit, aminek szemmel láthatóan nagyon örült, és mehettünk piramist nézni.

A dahshuri piramisok voltak a lépcsős piramis utáni első "igazi", gúla alakú piramisai. Sznofru fáraó nem kevesebb, mint három piramist építtetett. A dahshuri É-i piramis meglehetősen laposra sikeredett, a közhiedelemmel ellentétben nem a gizai piramisoknak van a legnagyobb alapterülete, hanem ennek. Viszont alacsonyabb azoknál. Utána Sznofru építtetett egy újabb piramist, ezt már jó meredekre. Ennek az lett az eredménye, hogy az alapozás nem bírta, és a tetejét laposan kellett befejezni, tehát középen van benn egy törés, ezért tört vonalú piramisnak is nevezik. A harmadik piramisa nem itt, hanem List falu mellett áll. Dahshurban viszont van még egy piramis, amit II. Amenemhet fáraó építtetett, de ez eléggé romos.

Visszafele egy közeli pálmafásban lepihentünk, nem akartam újra a múltkori hibámat elkövetni, a déli melegben vagy másfél órát a pálmafák árnyékában szunyókáltunk. Alighogy elindultunk buszt keresni, megáll mellettünk egy turistabusz, hogy Helwán felé megy elvisz, ha arra megyünk. Na, ez most jól jött, ingyen eljutottunk Helwánba, a buszon éppen nem voltak turisták, csak ketten szórakoztattuk a sofőrt. Helwánból már metróval tudtunk visszamenni a Belvárosba. Alaposan megéheztünk, ezért mutattam a hollandnak egy étkezdét. Sok ilyen hely van a városban, ahol egy-két fontért ki lehet lakni, a helyiek is ilyen helyeken esznek, jobbára különféle tésztaféléket, a hús természetesen drágább. Ezzel gyakorlatilag minden fontosat láttam, amit Egyiptomban így első alkalommal látni szerettem volna, természetesen még rengeteg minden van - Alexandria, Sivatagi oázisok, Vörös-tenger, Sínai-félsziget, és a Nílus völgy ezernyi csodája, de ezeket majd legközelebb. A pénzem is megfogyatkozott, úgy döntöttem, ideje visszaindulni, holnap este vissza akartam menni Nuweibába. Ezért délután még elmentem jegyet venni a nuweibai buszra. Ez nem volt olyan egyszerű, mert nem volt térképem, de emlékeim alapján, az irányt nagyjából tartva visszajutottam az East Delta irodájához, röpke pár óra alatt, sötétedésre sikerült ez, az É-i temető szomszédságában van, nem messze tőle az Egyiptomi Geológiai Intézet épülete. Picit izgalmas volt a jegyvétel, mert ugyanaz a társaság, ugyanaz a táv (csak visszafele), mégis drágább volt a jegy, mint amikor jöttem. Mivel nem adta olcsóbban, kénytelen voltam megvenni 55 fontért. Holnap, este tízkor indul, figyelmeztettek, legyek időben kinnt, mert a busz pontosan fog menni. Elérkezett hát az utolsó kairói estém, amit a Nílus partján töltöttem el.